Temetés

- Maradj itt. Nem akarok egyedül meghalni. - Persze, senki nem akar egyedül meghalni, gondoltam, de nem mondtam, mert egy haldoklónak már ne mondjon ilyeneket az ember, és mert tévedés, hogy mindenki  megenyhül a halál közeledtével.

- Beszéljünk a temetésről, Eszter. Vigyél haza a faluba, ahol születtem. A pénzt az ügyvédem még ma átutalja.

- Van ügyvéded?

- Mindegy. Ne vitatkozz. Vigyél haza, ennyit kérek. Nem kell meghívni senkit.

- Kit hívnék meg?

Csütörtök hajnalban halt meg, de az utolsó öt órában már nem volt magánál. Vele voltam végig, fogtam a  kezét, hallgattam a lélegzet fogyó erejét. A morfiumtól érezni már úgysem érzett semmit. Amíg a szíve viszi, mondta az orvos. Édes Istenem, micsoda közhely. Mindenki addig, amíg a szíve viszi, drága, te is csak addig, én is csak addig, de jó, nem okoskodunk, nem szólunk be, kussolunk. A kórházból kifelé jövet, a csapóajtó előtt azért elbőgtem magam. Az ember mégiscsak megsajnálja magát, amikor találkozik a halállal.

- Jó napot kívánok! Urnás temetést szeretnék megrendelni.

- Jó napot! És melyikbe tetszik?

- Tessék?

- Melyik temetőbe tetszik?

- Nem értem.

- Minálunk két temető van. A katolikus, meg a protestáns. Melyikbe tetszik gondolni?

- Öööö... Jézusom, hát nem tudom. úgy értem elnézést nem akartam itt az úr nevét, ja nem az úr neve, a francba. Nem tudom, A nagyanyám nem volt vallásos. Nem egyházi temetkezés nincs?

- Nem egyházi?

- Igen, tudja, emlékbeszéd, éneklő úttörők, izé cserkészek, mittudomén már, valaki énekel, jó lesz egy kis Kosztolányi, meghatott család, mondjuk az nincs, na nem érti?

- Sajnálom. Nálunk a papok temetnek. Miért nem temetteti akkor el a városban?

- Ez volt az utolsó kívánsága.

- Á, idevalósi volt a néni? Hogy hívták?

- Krausz Árpádné. Özvegy. Született Hódosi Aranka.

- Nem emlékszem. Mindegy. Megkérdezem akkor én a tiszteletes urat, meg a lelkészt, meglátjuk, mit mondanak. Hívjon fel holnap délelőtt, akkor talán többet tudok.

Másnap aztán megint hívtam. Az ember kitartó egy urnával az ágya mellett.

- Sikerült valamire jutnia?

- Hát, tudja, beszéltem mindkettőjükkel. Nem is tudom, mit mondjak. Talán ide kellene utaznia. Egyikük sem akarja eltemetni a kedves nagymamáját.

Hogy a nagyanyám valaha is kedves lett volna, az kizárt dolog, de hogy még eltemetni se akarják, az azért elég furcsa volt. Pláne, hogy már több, mint ötven évvel ezelőtt eljött abból a faluból. De mi a fenét csinálhattam volna? Felültem a szombat reggeli vonatra, aztán a szombat déli buszra, és a hátizsákomban nagyanyám urnájával elzarándokoltam az Isten háta mögé, a világ poros és unalmas falvainak legporosabbikába és legunalmasabbikába.

Amikor leszálltam, esett. Mindig esik ebben a nyomorult faluban, gondoltam, de ebben persze tévedtem, biztosan volt, hogy nem esett. A kocsmában kezdtem. Ha ismeretlen faluba érkezünk, mindig kezdjünk a kocsmában.

- Mit adjak?

- Öt cent barackot.

- Ágyast?

- Házit.

A kocsmáros unottan töltött. Én unottan ittam. Ismeretlen helyen ne legyen az ember érdeklődő.

- A plébániát keresem.

- Gondolom, nem esküvő lesz, - röhögött.

- Nem. Temetés.

- Nem halt meg senki.

- Nem itt.

- A főtéren. Jobbra a katolikus, balra a reformátusok. Melyiket keresi?

- Még nem tudom. Mindkettőt.

- A Péter atyával vigyázzon. Száz éves, de ... na, kit tudja. Magával talán szóba áll. Szép kis arcocskája van.

Mosolyogtam. Az ember legyen jóban a kocsmárossal.

A plébánia rossz állapotban volt. Isten tudja, mikor újítottak rajta fel utoljára valamit. Csöngettem. Nagyon sokára nyílt csak ki az ajtó.

- Jó napot. Nagy Eszter vagyok. Beszélhetnénk?

- Micsoda? Ki maga?

- Eszter. Nagy Eszter. De nem ismerjük egymást. A nagyanyám temetése miatt jöttem. Az Aranka. Nem tudom, tetszik-e emlékezni, a Fő utca 28-ban laktak...

Tovább nem jutottam, mert becsapta az orrom előtt az ajtót. Nagyanyám ezek szerint nem volt jóban a Katolikus Egyházzal. Na jó, ez nem lepett meg.

A református lelkész kedvesebb volt. Viszonylag fiatal férfi, negyven körüli, derűs homlokkal, barátságos mosollyal. Behívott, megkínált egy kávéval, és türelmesen elmondta, hogy neki első sorban is a gyülekezet érdekeit kell szem előtt tartania, reméli megértem, ezért nem áll módjában eltemetni  nagyanyámat.

- Megmondaná, hogy miért?

- Ha szeretné, elmondom, de nem biztos, hogy jó lesz hallani.

- Ugyan.

- A nagyanyja a háború alatt állítólag olyasmit tett, amit a közösség nem tudott megbocsátani neki. Nézze, nem tisztem ítélkezni, tudom, hogy azóta borzasztóan sok idő eltelt, de tudja, itt lassabban telik az idő, mint a városban, jobban emlékeznek az emberek arra is, ami nagyon régen történt. A közösség nem kívánja, hogy a nagyanyja itt legyen eltemetve, én pedig nem mehetek szembe ezzel az akarattal. Temettesse el a városban.

- Nem lehet. Megígértem, hogy itt nyugszik majd.

- Akkor talán a katolikusoknál, ők állítólag nagyon megbocsátóak... - Manapság már lehet egy lelkész ironikus? Megáll az eszem.

- Ó, ott pláne nem.

- Értem. Hát nagyon sajnálom.

Visszamentem a kocsmába. Kértem még egy felest, meg egy sört. Aztán még egy felest, meg még egy sört. Öt órára részeg voltam. Kivettem a hátizsákból a nagyanyám, és kiraktam a pultra.

- Ez meg mi? - kérdezte a kocsmáros ijedten.

- A nagyanyám. Nem akarják eltemetni. Gondoltam itt hagyom a kocsmában dísznek. Na? Kiteszi a polcra a tequila mellé. Kit zavarna?

- Na menjen a fenébe, kislány, jó? Tegye szépen vissza a zsákjába, aztán menjen haza.

- Nem lehet. El kell temetni. Megígértem. Nincs itt valami temető, ahol feltűnés nélkül eláshatnám?

- Hát hogyne. Persze. Annyi itt a temető, mint a rosseb. ... Mondjuk ott a régi zsidó temető ...

- Ó, hát hogyne. Hogy az Isten engem is megverjen, mi? Majd pont oda ásom el.. Adjon még egyet.

- Ne igyon már, azt se tudja, mit beszél.

- Tudom, mit beszélek. Én barom, ideutazom 250 kilométerről, hogy megtudjam, a nagyanyám egy ócska ribanc volt.

- Maradjon csendben. Maga nem tud semmit. - Ezt már nem a kocsmáros mondta, hanem egy apró, nagyon öreg férfi a sarokban. - Késő van. Jöjjön velem.

Az ember részegen olyan dolgokba egyezik bele, amibe józan állapotban biztosan nem. Ez a jó a részegségben. És ez a rossz benne.

Másnap reggel egy ismeretlen szobában ébredtem. Fehér falak, sötét gerendák. Nem vagyok normális. Nem vagyok normális. Édes Istenem, tényleg nem vagyok normális. Hányingerem van. 

Az öreg a konyhában ült, és olvasott.

- Jó reggelt! Rosszul néz ki. Kávét?

- Kérek. Köszönöm. Nagyon sajnálom.

- Ne sajnálja. Húsz éve nem aludt nálam nő.

- Nem kellett volna annyit innom.

- Mindegy. Eszik valamit?

- Nem, köszönöm. Mennem kell.

- Tízkor lesz a temetés.

- Milyen temetés?

- A nagyanyjáé. Eltemetem.

- Eltemeti? Hogyhogy eltemeti?

- Eltemetem. Öltözzön.

Öltöztem. Van, amikor az ember másnaposan is beleegyezik mindenbe.

- És hova temeti, ha szabad kérdeznem?

- Temetőbe.

- Ne vicceljen.

- Nem viccelek. A zsidó temetőbe.

- Nem lehet. El van hamvasztva.

- Honnan tudja, hogy akkor nem lehet?

- Olvastam.

- Olvas? Az jó. Mindegy. Akkor is el kell temetni. Földben kell nyugodnia végre.

- Itt nem lehet?

- Itt? Hol itt?

- A kertben.

- ... az én kertemben akarja eltemetni a nagyanyját?

- Jó, ne haragudjon. Azt hiszem, elment az eszem. Adjon még egy kávét.

- Nem bánom.

- Mit?

- Temessük el itt. Végtére is ...

- Nem értem.

- Nézze, a nagyanyja nem volt jó ember, Eszter, de ezt eddig is tudta, gondolom. Sok embert bántott meg, és sok embernek okozott szenvedést.

Nagyon messze nézett, olyan távolba, ahova már csak az ő emlékezete látott el.

- Tudja, a háború alatt féltette az életét, de hát ki nem. Jól beszélt németül, és az itt állomásozó német tisztekkel is jóban volt. Sokak szerint túl jóban is, de ez nem az én dolgom. Aztán kezdték elvinni a környékről a zsidókat. A nagyanyja mindenkiről tudta, hogy zsidó-e vagy sem, a németek pedig mindenkit elvittek, akit otthon találtak. És majdnem mindenkit megtaláltak, még azokat is, akik valójában nem voltak zsidók, de szerepeltek egy kézzel írott listán. A faluban úgy tudták, hogy a nagyanyja írta azt a listát. De akiket elvittek, már nem jöttek ide vissza többet, úgyhogy megkérdezni nem tudták a dologról.

Lassan állt fel az asztal mellől.

- Amikor hazajöttem Amerikából, mind meghaltak már. Az összes rokonom. Ezért maradtam itt. Hogy legyen valaki, aki itt van.

Tízkor temettük el a kert végében. Hideg volt, és esett. Két követ tettünk a halomra, az öreg elmondta a Tzidduk Hadint, aztán végül egy kaddisht is. Mert az ember, ha teheti, legyen könyörületes.

- Eszter, ezt kettőnk miatt mondtam, nem érte.

- Értem. És köszönöm.

Nem sírtam.

- Ha bármikor eljönne a sírhoz ...

- Nem hiszem.

A busz kettőkor indult. Még esett.

Menyhért

Októberben láttam őket először üldögélni a téren, a pékséggel szemben, a Szent Ferenc szobor mellett. Hétfő egyébként, hétfő volt, egy októberi, fényes, könnyen megjegyezhető reggel. 

Ott ültek a padon hármasban, keresztbe vetett lábakkal, in nomine Patris pihentették a spáros bevásárlószatyrot a földön, és élvezték a reggeli napsütést. Feltűnőek voltak, de nem a ruhájuk, nem a szakálluk és nem is a cipőjük miatt, hanem az oda, ahhoz a hétfő reggelhez, nem illő ráérés miatt. Egy ilyen ráérés, egy ilyen laza izomtónusú üldögélés a padon, a pékséggel szemben, jogos gyanút kelt minden tisztességes, örömtelen hétfői járókelőben.

Ha hármuk indokolatlan és idegesítő derűje mellé még odaillesztem a reggeli ordítozásomat a gyerekkel, meg a tanácstalanul osztódó sejteket a pajzsmirigyemben, (hideg anyámkínja, nem fog fájni, csak megbököm, ne rángassa már a fejét, jóindulatú ez szerintem, ne aggódjon már annyit - de aggódok már, nem a te pajzsmirigyed baz'meg), akkor pláne érthető, hogy elsőre is, ismeretlenül is, milyen könnyen, és milyen természetes lendülettel gyűlöltem meg mindhármukat.

Tényleg gyűlöltem őket, ahogy ott ültek, ahogy még nevettek is ketten, nem szégyellték magukat, hát min lehet nevetni pont hétfő reggel ... csak a harmadikban, csak benne volt annyi tisztesség, annyi szánalom irántam, hogy hajlandó volt egy rosszalló pillantást vetni a pad mellett elsétáló gimnazista lány lyukas divatharisnyájára, és fejcsóválva belevakarni egyet a ragacsos, ősz szakállába.

Nem volt ennek semmi értelme, tudom: gyűlölni, ahogy ott ülnek, ahogy nézik a világot, nézik a lányokat, ahogy engem is néznek, hunyorogva kicsit, lemondóan, sajnálkozva. Azt képzeltem, talán még oda is szólnak egyszer, hogy, - Na nézzed már, érdeklődik. Mit nézel te tulajdonképpen? Mit irigykedel a semmire, he? A napfényre meg az ingyenülésre irigykedsz? Mit akarsz te tőlünk? A padunk kéne neked? Ez is? Ezt is el elvennéd?

Hát így. Szégyelltem magam hétfő reggel. Aztán minden áldott reggel szégyellnem kellett magam, mert minden áldott reggel bámulnom kellett őket. Rutinbámulás, rutinszégyen, meg ráadásnak még a gyűlölet, a néma, mert csak elakadt azokban a jóindulattal osztódó sejtekben a kiáltás.

Pedig át akartam nekik kiabálni a pékség elől a túloldalra minden reggel, hogy miért baj az, hogy én is akarok ülni a padon, hogy én is akarom a napsütést, meg a mocskos spáros szatyrot a lábam mellett, mert hátha abba bele tudna férni az én életem is? Miért baj az, hogy nekem is elég lenne ott ülni Szent Ferenc mellett minden áldott reggel, és akkor én is tudnám ezt így, ezt az életet így, ilyen megadással, ilyen nyugalommal, ilyen barátsággal a mindenség felé? Miért ne irigyelhetném el a mindenséget attól, akinek semmije sincs?

De nem kiabáltam. Az ember uralkodik magán, és nem kiabál ismeretlenekkel.

Novemberre ők megszokták az én irigységem, én meg megszoktam az ő lemondó pillantásukat. Akkor egyébként már nem is ültek a padon, inkább a templomkapu mellett ácsorogtak a héttizenötös mise jótét, lelkiismeret-furdalástól gyötört híveire várva.

December közepén aztán eltűntek. - Ilyenkor nem jönnek, - szánt meg egy idős nő, amikor tanácstalanul álldogáltam a pékség előtt. - Januárban, kedves, majd meglátja. Januárban jönnek megint. Elutaznak mindig decemberben.

Nem tudom, mi ütött belém, de ordítottam. - Csókolom, tetszik hallani, amit mond? Jézusmária, elutaznak? Hogy tetszik már kitalálni ekkora marhaságot? Tessék rendesen szedni a gyógyszerét, jó? Hát nem utaztak el, érti?! Bementek a szállóra, hogy ne fagyjanak meg, világos? Mit gondol, kik ezek? Három csavargó, nem ám a háromkirályok.

Ezek szerint mégiscsak van olyan, hogy az ember nem uralkodik magán, és ismeretlenekkel ordítozik.

Sokáig volt hideg, március lett, mire visszajöttek. Ott ültek a padon megint, de már csak ketten. Menyhért egy decemberi éjszakán tényleg elutazott...

Lassan egy éve, hogy nincs mire irigykednem, és nincs kit gyűlölnöm; az életem belefér egy mocskos spáros szatyorba itt, a lábam mellett. Rengeteg időm van, és ha süt a nap, mindig nevetni van kedvem. Reggelente elnézem a járókelőket. Nézem a gerincük ívében meghajló boldogtalanságot, a pajzsmirigyükben tanácstalanul osztódó sejteket, a torkukba szorult kétségbeesést, és a gyűlölettel teli pillantásukat. Soha nem nézek félre, és soha nem sajnálom meg őket. Maguknak választották ezt az életet.

Menyhértnek hívnak. Itt ülök a padon, a pékséggel szemben.

(Hangos verzió Németh Krisztától: KATT)

Apám kertje

Apám olyan ember volt, aki szerette a földet. Nem a sajátját, nem a szomszédét, nem a Kővágőszőlős mellettieket, nem a legenyeieket, csak úgy általában a földet. Megfigyeltem, hogy az ilyen ember széttárt ujjai közt úgy pereg át a föld, hogy minden titkát azonnal elárulja neki. Nem úgy, hogy akkor mennyi a péhá, meg a mész számszerűleg, hanem hogy ebbe aztán búzát nem érdemes, meg hogy akkor ide talán valami gyümölcsfát esetleg.

Én csodáltam apámat ezért a képességéért. Sokszor láttam gyerekként, vagy lehet, hogy nem sokszor, de az a kevés alkalom megmaradt bennem, ahogy áll, morzsolja a földet, és valahova a távolba néz. Azt gondoltam, visszavágyik északra, egy másik föld illatára emlékszik, a másik föld tapintására, de ma már nem tudom. Az is lehet, hogy nem vágyott sehova, talán csak egy kertre, ami az övé, talán csak egy kis földre, amit minden reggel elmorzsolhatott volna az ujjai közt.

Apám tényleg szeretett volna kertet, de sosem lett neki saját, ezért eljárt másokéba, ha hívták, segíteni. Volt érzéke a földhöz, nyilván mert szerette, és a föld is viszontszerette őt. Vannak ilyen emberek.

Ment, ha hívta valaki, ásni, gazolni, ültetni, kutat fúrni, alapot ásni. Leginkább szívességből, mert ha földhöz kellett érni, apámnak volt kedve. Aztán ahogy öregedett, már nemigen adódott ilyen munka, maradt a betonrengeteg, a kerttelen, városi élet, és csak nagy néha, ha anyám öccséhez mentek a hegyre, akkor hajolt le, vett a kezébe egy marék földet, és amíg morzsolta az ujjai közt,  valahova messze bámult. Délre nézett, mert arra adódott a kilátás, de északra gondolt.

Ha jó lett volna, ha használt volna embernek egy kert, akkor apámnak biztosan jót tett volna, mert szerette és becsülte volna a földjét, és minden benne lakó növényt vagy állatot.

De úgy lett, hogy életében nem jutott neki saját kert, csak halálában, akkor is csak egy picike. Annyi föld épp, amennyi kényelmesen körülölel egy emberi testet, amennyibe gyökeret verhet egy bokor vagy éppen húsz tő árvácska, mikor minek van szezonja, és amennyire ráfér temetés után a sok koszorú egy verőfényes januári délutánon. És mert apám sosem volt nagyravágyó ember, neki ennyi elég is lett.

Én is szeretem a földet. Nem úgy persze, mint ő, nem értve, csak rácsodálkozva, és szeretek a kertjében dolgozni, mert bár tulajdonképpen nem értek a növényekhez, ültetni jó. Amikor ültet az ember, bele kell nyúlnia a földbe, éreznie kell a puha és meleg rögöket az ujjai közt, a más testén fényesre hízott giliszták hirtelen, ijedt menekülését, meg a földet behálózó gyökerek makacs ragaszkodását - éreznie kell az élő földet. Aki nyúlt már frissen ásott földbe puszta kézzel, az tudja, mit érezhet az ember testébe nyúló sebész, és minden bizonnyal átéli azt a szégyenlős tiszteletet is, amit élő élőt tapintva mindig is érez.

Amikor apám kertjében vagyok, arra gondolok, bármennyire is szeretem az övét, én nem vágyom földre. 

Négyszázharminckettő

Négyszázharminckettő... négyszázharminckét lépés a templomtól a vaslapig.

- Gyere már! Nem látod, hogy mindjárt itt a vihar? Ne ácsorogj itt!

- Hagyjál!

- Még a végén beléd csap egy villám. Ne szórakozz, hallod? Á, nem vagy normális.

- Hagyjál békén!

Megint itt állok. Most nem a templomtól rohantam idáig, és nem számoltam a lépéseket. Egyébként is. Egy gyerek négyszázharminckét lépése mennyi felnőtt lépésben? Egy kislány futva megtett négyszázharminckét lépése mennyi egy öregasszony bizonytalan, reszketeg lépéseire átszámolva?  Lehet, hogy több. Vagy kevesebb. Nem a szám a lényeg.

Itt a vihar szele. Azt mondják, hogy érthetetlen, meg hogy megvadult az idő. Vadult a fenét. Akkoriban is pont ilyen dühösen rontottak a viharfelhők a városra, csak akkor talán kevesebbet nézték az emberek az eget, és többet a földet. A földet... ezt, vagy azt, ahova majd eltemetnek?

- Gyere már, hallod? Ne állj itt, mint valami madárijesztő. Gyere haza! Tiszta hülyének néznek itt mezítláb. Gyere, menjünk haza, anya. Főzök neked egy teát.

- Mindjárt. Te menj csak előre. Hadd várjam meg, míg ideér az eső.

- Akkor legalább vedd fel a kabátom, jó?

Van ez az elképzelés, hogy az embert meg kell védeni a világtól. A nőt különösen is. A bánattól, az esőtől, az igazságtól - az élettől. Bánatkabát, esőkabát, igazságkabát - életkabát. 100% poliamid. Made in China. Praktikusan tokba hajtogatható életkabát több színben. Élet esetén a tokból kivenni szíveskedjenek, majd gyorsan kihajtogatni és elöl összegombolni. Vagy hátul összekötni. Ja nem, az más, azt adják az emberre, csecsemőre, bolondra. Az mindig fehér, ez mindig színes. Aláfülled egy kicsit a maradék élet.

Négyszázharminckét lépés a templomtól a Szent Miklós romja melletti vaslapig.
Ha a hegy mögül jön a vihar, a templomkertből sokáig nem is lehet észrevenni.

- Gyere csak ide!

- Igen?

- Miért vagy te megint itt?

- Szeretek itt lenni. Csend van.

- Menjél haza, kislányom!

- Jó, mindjárt. Csak egy kicsit ülök itt.

- Mondd csak, mire vársz te tulajdonképpen?

- Hogy feltámadjon.

- Nézd, én értem, hogy hiányzik, de az emberek csak a végítélet napján támadnak fel.

- Tudom, atyám. De nem tudhatjuk biztosan. Talán ez a mai lesz az a nap.

- Talán igen, talán nem. Akkor sem töltheted az egész életedet a temetőben várakozva. Menj haza. Légy jó gyermek. Vihar közeledik. Ne érjen itt.

Néha a vihar gyorsabban érkezett, mint egyébként. Nem mindig lehetett kiszámolni rendesen. Kellett volna nézni az eget, de nem néztem. Csak a földet néztem, amivel betakarták. Szerencsétlen eset, ezt mondták az asszonyok, meg hogy megverte az Isten az anyját, amiért összeállt azzal a nős férfival... Hát nem az anyját, hanem engem vert meg az Isten, csak azt nem tudom, miért. Miért csap agyon az Isten egy hét éves gyereket dühében? Uram, mivel bántottalak meg ilyen nagyon?

Hét éves, de hát mit számít, hány éves az ember? Nem számít, csak a tejfölszőke haja, a rendetlenkedő szeplők az orrán, meg a kék szemei, amiben az ő annyira szeretett ege tükröződött még az ilyen esős napokon is.

- Gyere, nézd már, ott egy papagáj!

Feküdtünk a sínek mögött, a réten, a nyári fülledtségben. Ő hanyatt, én hason. Mindig így, mert ő az eget szerette nézni, én meg a földet.

- Milyen papagáj?? Hülye vagy, az csak egy felhő.

- Ó, Iza, micsoda unalmas vénasszony lesz belőled, meglátod. Te tudtad, hogy ha sokáig, ha eleget nézed az eget, esetleg meglátod az Istent? Vagy egy angyalt?

-  Jaj, hagyjál már! Menjünk. Mindjárt itt a vihar.

- Maradj még egy kicsit. Várjuk meg itt.

- Nem lehet. Kikapok.

- Akkor menj. De holnap gyere át. Rétes lesz.

Futottam, hogy még az eső előtt hazaérjek. Orkán. Ezt mondta apám este. Meg hogy jó, hogy legalább nekem volt annyi eszem, hogy hazajöjjek. Húzta a kabátját, vette a kalapját. Csak másnap délelőtt jött haza, akkor is a kocsmából. Odaállt elém, a ruhájából csurgott a víz a kőre. Csak annyit mondott, hogy Isten legalább engem megtartott.  Néztem a padlón a tócsát. Néztem, ahogy odagyűlt a bánatom mind abba a tócsába.

- Menj már, menj haza.

Szaladtam. Egy, kettő, villám, három, négy, öt, hat, dörgés... Anyám meg fog ölni, ha az eső idekint talál. Negyvenkettő, negyvenhárom, azonnal meghalt, nem szenvedett, hetvenhat, hetvenhét, úgy feküdt a koporsóban, mintha aludna, kétszátizenhat, kétszáztizenhét, egy kis, fekete lyuk a homlokán, kétszázhúsz, kétszázhuszonegy, Isten ujjának a nyoma, háromszázhuszonhat, háromszázhuszonhét, kellett neked az eget nézni, négyszázharmincegy, négyszázharminckettő. Megálltam. A Szent Miklós romjainál árkot ástak, és a lyukra, hogy bele ne essen valaki, vaslapot fektettek. Ez jó lesz. Már esett, a szél kíméletlenül tépte a fákat.

- Itt vagyok, vigyél el engem is. Vigyél el magaddal, mert vele akarok lenni, hallod? Hallod?

Nem hallotta. A vaslapot dühösen verte az eső, én hanyatt feküdtem, hátha az éjfekete felhők mögött mégiscsak meglátok valamit. Istent, őt, egy papagájt. Már mindegy lett volna, de nem láttam semmit. Végül apám jött értem. Egy hónapig feküdtem otthon tüdőgyulladással.

Az utóbbi évek egyre hevesebb viharainak köszönhetően mintegy ötven százalékkal nőtt a villámtevékenység a medencében. A lecsapó villámok gyakorisága miatt a  területet a kormány még tavaly ősszel katasztrófa sújtotta  övezetnek nyilvánította, és az ott lakókat a polgármester rendeletben kötelezte a környékükön található fémtárgyak elszállítására. A polgármesteri hivatal tegnap kiadott közleménye szerint, a várost nem terheli felelősség a haláleset miatt, hiszen a Szent Miklós templom romjainál található vaslapról nekik nem volt tudomásuk, az minden bizonnyal évekkel ezelőtt került oda.  A szerencsétlenül járt idős asszony közeli otthonából szökött meg, állítólag évek óta nem volt szellemi képességeinek teljes birtokában. A lecsapó villám egyébként másban szerencsére nem tett kárt. A testet a Szent Anna templomtól nem messze találták meg.

A polgári védelmi hatóság ismételten felhívja az állampolgárok figyelmét, hogy vihar idején ne tartózkodjanak a szabadban.

A Hold fele

Nincs elviselhetetlen ember, isten bassza meg, ezért nyújtja ki gumiszalagként a mi urunk a türelmünket végtelenné.  H.P.

Azt kérdezte, hogy Tessék??? Így, hitetlenkedve, döbbenten, mint aki hirtelen megcsúszik a szakadék szélén, és már csak annyi ideje marad zuhanás közben, hogy kérdőn visszanézzen mielőtt valamelyik sziklákhoz csapódik a halántéka.

Igen, tudom, hallgatnom kellett volna, nem is kellett volna belekezdeni, mert felesleges volt, csak a bánat megint, meg a sírás lett belőle, láttam ahogy a szembogara elé úszik az a szürke fátyol. Sírásfelhő, úgy hívtam, mert akkoriban már elég sokat sírt, ne csináld, mondtam, felhős a szemed, és ettől néha mégis elmosolyodott egy pillanatra. Nem akartam kínozni, nem volt semmi szükség arra, hogy neki is fájjon, csak ... nem tudom, lehet, hogy egyszerűen csak féltékenységből tettem.

Ha most, ennyi év után megkérdeznéd, mit szerettem benne legjobban, a szembogarát mondanám. Az tetszett meg benne, amikor először láttam, mert olyan volt, mint az éjfekete semmi. Néha mondtam is neki, talán ott lakunk mi ketten, ott találtunk mi igazán egymásra, abban a világvégi sötétségben, de kinevetett, mert jobban tudta, mint én, hogy az a semmi, amiben ő lakik majd egyszer, százszor, ezerszer mélyebb, feneketlen kút lesz, és oda én már nem fogom követni.

Ősszel találkoztunk, november közepe volt, ködös, hideg, haldokló nappalokkal. Én akkoriban fáradt voltam és csalódott, mert elhagyott a szeretőm; hát a fene se érti, hogy van ez, mert tettem érte eleget, hogy elhagyjon, aztán meg mégis fájt. Alattomos, könnyen fertőződő sebet ejt az emberen a szerelem, ha nem vigyáz.

A kerítésnek támaszkodott az utca végén, azt hiszem, vagy valami házfalnak talán, de mindegy, és fújta a füstöt. Nagyon hosszú ujjai voltak, zenészkéz, gondoltam rögtön, mert tudtam, hogy Isten nem ad csak úgy ilyen ujjakat bárkinek. Nem mintha irigy volna, csak gyakorlatias. A mi urunk nem pazarolja a szépet feleslegesen. Szóval tetszett a keze nagyon, ahogy a vékony ujjai között tartotta a cigarettát, meg az óriási szembogara is, pedig akkoriban már egyáltalán nem használt semmilyen szert.

- Gyilkos az, sose csináld. Ha akarsz, szívj, tekerj, de ne szúrd magad.

- Tessék??? Hozzám beszélsz?

- Igen. Ne szúrd magad. Figyellek egy ideje.

- Minek figyelsz?

- Felhívták rád a figyelmem. A volt barátnőm.

- Mi van?

- Gondoltam, idekint megvárlak.

- Ismerlek én téged?

- Ismerhetsz.

Nem az a romatikus indítás, belátom. Ha máskor találkozunk, talán szóba sem állok vele, vagy hát a fene se tudja. Mert tényleg volt benne valami nagyon érdekes és nagyon vonzó az ujjain kívül is. Talán a hangja, vagy az, hogy minden mondata olyan végtelenül egyszerűnek és szenvtelennek tűnt. És persze rövidnek, mintha mindig számolná a szavait, amiket a szenvedés aszalt édesfeketévé a szájában.

- Mondd, te valami író vagy? Vagy zenész?

- Nem vagyok semmi. Átmenet vagyok.

- Lökött.

- Hiányoztál. Örülök, hogy itt vagy.

Az első naptól fogva együtt éltünk. Néha nagyon könnyen és nagyon jól, máskor nagyon nehezen, de az soha nem volt kérdés, hogy miért. Tulajdonképpen semmiben nem lehetett rá számítani, soha nem tudtam, milyen napja lesz, hogy lehet-e majd vele beszélgetni, vagy csak ül némán, üveggel a kezében és bámulja a vásznat. Ritkán dolgozott, de azt sem bántam, nekem volt munkám, nem is fizetett rosszul, nem haltunk éhen. Vencel pedig az alkoholon kívül alig költött valamire, csak enni imádott, de ha választania kellett a kettő közül, akkor mindig az utóbbi húzta a rövidebbet.

Soha nem volt erőszakos velem, és mindig igazat mondott. Ezt is nagyon szerettem benne. Azt állította, a betegségéből adódóan képtelen hazudni, de ezt nem hiszem. Szerintem soha nem is akart hazudni senkinek, a betegség csak ürügy volt az őszinteségre.

Nem tudom, mit mondhatnék, jó volt vele, nagyon jó. Gyengéd és érzéki szerető volt, izgalmas beszélgetőpartner, igazi tehetség mindenben, amihez még volt türelme. Engem pedig boldoggá tett, hogy akkoriban szinte én voltam tehetségének és türelmének egyetlen tárgya.

Talán az őszintesége miatt volt, de amikor kiderült, hogy terhes vagyok,  egy szót sem szóltam neki róla. Azt hiszem, nem akartam, hogy azt mondja, nem kell neki a gyerek, de azt se akartam, hogy azt mondja, ez élete legboldogabb pillanata.

- Mindegy, hagyjuk.

- Mit beszélsz?

- Mondom, hogy hagyjuk. Nem …

- Megöltél egy gyereket?

- Szerinted mit kezdtünk volna vele? Te mit kezdtél volna vele? És én mit kezdtem volna két gyerekkel?

- Te megöltél egy gyereket?

Azt mondtam mindenkinek, ahogy jött, úgy ment el éjjel, magyarázat nélkül. Nem meséltem el senkinek se az őrjöngést, se a letargiát, se a hajnali csendet, se a fürdőszobát. Az utolsó napját magamnak akartam megtartani, mint ahogy az életét is magamnak akartam volna egyedül. Igaza volt, embert öltem, mert nem akartam osztozni rajta többé senkivel: se a démonaival, se a szavaival, se a képeivel, se egy gyerekkel.

Egyedül temettem el a kert végében, az éles, reggeli fényben, a dió mellett. Csak azért mesélem el ezt, hogy azt a fát ne vágjátok ki soha. Akkor se, ha én már nem leszek.

12

- Bejössz?

- Nem.

- Biztos nem jössz be?

- Biztos. Megvárlak a kocsiban.

- Jó, de ne gyújts rá.

- Nem gyújtok rá.

- Add ide azt az aktát.

- Tessék.

Hideg van. Március pedig, de hideg. Csak fél óra az egész, talán még annyi se, nem kell annyi se, ne tököljünk már itt. Kiszállok az autóból, amíg rágyújtok. Elgémberednek az ujjaim. Öt cigaretta negyven perc alatt. Nem is emlékszem, mikor szoktam vissza.

- Rágyújtottál?

- Rá.

- Mikor szoktál vissza?

- Nem tudom. Ki volt itthon?

- A gyerek anyja.

- Sírt?

- Nem. Csak ült. Nem volt meglepve.

- Be kellett volna mennem.

- Be.

- Az apja?

- Meghalt tavalyelőtt.

- Szar ügy.

- Ez mindig szar ügy. Minek jöttél, ha nem bírod?

- Bírom.

- Ja, na menjünk a francba vissza.

- Nem lesz baja egyedül?

- Az anyjának? Nem. Ha neked nem jönne haza a gyereked két évig, te mit hinnél?

- Én bíznék.

- Bíznál, persze. És miben? A hülye Istenedben?

- Menj a picsába.

- Te menj a picsába. Azért mert te előkerültél, mi? Mert ilyen kis köcsög minihős voltál már nyolc évesen. De bejönni azt nem mersz, amikor meg kell mondani, hogy meghalt a gyerek.

- Nem mondtam, hogy nem merek. Nem akarok.

- Jó, menjünk innen. Faszomnak kellett egyáltalán idejönnöd. De a jelentést te írod meg. Leszarom, hogy nem voltál bent.

- Az nem szabályos, te is tudod.

- Leszarom a szabályokat. Téged is leszarlak. Beszari alak vagy, érted?

Pedig nem vagyok beszari. Sosem hánytam még egy helyszínen sem. Nem úgy, mint ő, mikor megtaláltuk azt a kislányt az akácliget mellett, az árokparton. Már meglazult rajta a hús a nagy melegben, valami állat bele is evett a combjába. Hát én akkor sem hánytam. Nem vagyok beszari alak, csak nem szeretek a szülőkkel elsőnek beszélni. Ennyi.

A jelentésbe nem írtam bele semmi aprólékos részletet. Nem írtam bele az anyja révedten tébolyult tekintetét, a mosogatóban penészedő tányérokat, a mocskot a cementlap és a szekrény találkozásánál. Hát tanulok a hibáimból, látod. Valami kibaszott író vagy te, bazmeg, Peti?? Ne költsd ide ezt a sok szart, mert az ügyész engem küld el az anyámba, világos? Idő, helyszín, te mit mondtál, két mondat érted, a kurva életbe, ő mit mondott, ne írjad már bele, hogy a hűtőnek támaszkodva zokogott, érted, hát nem ez a lényeg. Ez egy jegyzőkönyv, bazmeg. Írd újra. Ezt a szart, én ki nem adom a kezemből. Ki a kurva anyádat ismersz te, hogy ilyen fiatalon idehelyeztek, mi? Na, húzz el innen. Fél óra múlva kérem az egészet. De ne regényt írj, világos?

Azt akkor még nem lehetett megmondani, hogy a tapasztalat miatt vagyok itt. Jó, most már tudják, négy év alatt elég sok dolog ki tud derülni, még akkor is, ha nem jár az ember velük kocsmázni. Talán még több is. Meg amit hozzáköltenek.

Amikor a testülethez kerültem, az akkori nagyfőnök behívatott az irodájába, leült velem szemben az íróasztalra, és mélyen a szemembe nézett. Nyár volt. Izzadt.

 - Ez most valami rossz vicc? Ez, amit az aktájában olvasok, ez valami vicc?

- Nem.

- A kurva életbe. Egy évem van a nyugdíjig, erre ideküldik nekem magát.

- Sajnálom.

- Sajnálja? Mit sajnál? Engem vagy magát?

- Nem tudtam, hogy ide fognak helyezni.

- Nem tudta, mi? Hát ez jó. Na, menjen innen. Irodista lesz, érti? Itt fog az akták közt megrohadni. Az kurva élet, hogy én egy percre ki nem engedem terepre.

- Értem.

- Az engem nem érdekel, hogy mit ért, világos? Menjen innen.

Egy évig tényleg aktákat tologattam, de nem bántam, elolvastam az összes régi esetet. Aztán végül nem lehetett mit csinálni, két nyomozó is nyugdíjba ment, ki kellett küldeniük terepre mégis. Van, hogy nem nagyon lehet megkerülni a sorsot vagy mit.

Az első ügyem egy hatéves fiú volt; szőke, kék szemű gyerek.  Két nap alatt megtaláltuk, ott feküdt az elhagyott iskola kerítésétől ötszáz méterre. Megfojtották. Egy harminc éves férfi volt. Fekete szemű. Másnapra meglett ő is.

Az elmúlt három évben tizenkét gyereket találtam meg. Tíz fiút, két lányt. A fiúk ritkábban kerülnek meg élve. A büszkeség miatt, gondolom. A gyereklányok pillantása talán nem annyira átható, vagy hamarabb megtanulják lesütni a szemüket, nem tudom. Őket nem mindig ölik meg. 

- Kész a jegyzőkönyv.

- Jó.

- Az apja volt.

- Tessék?

- Az apja ölte meg.

- Mi van?

- Az apja megerőszakolta, aztán másnap megölte.

- Menjél már Peti a picsába ezekkel a baromságaiddal.

- Az apja megerőszakolta, aztán megfojtotta. Nézd meg a boncolási jegyzőkönyvet.

- Ja, azt is odaírta, hogy azér’ szerettelek, kisfiam, mi? Jézusom, micsoda beteg állat vagy te?!

- Nem, de párnával fojtották meg. A tanya közelében nincs másik ház harminc kilométeren belül. A házban ölte meg. Aztán elásta az erdőben.

- Ez az elméleted?

- Nem. Ez az igazság. Az anyja, gondolom, elég hamar rájött. Aztán egy hónap múlva leszúrta.

- Mi van?

- Utánanéztem. Az apa a gyerek eltűnése után egy hónappal halt meg. Állítólag belekeveredett valami kocsmai verekedésbe. A tettes soha nem került elő. A kocsmáros szerint valami jöttment volt, aki másnapra eltűnt. Van róla vagy hat ellentmondó személyleírás.

- Ezzel mit akarsz mondani?

- Nem akarok mondani semmit.

- Ezt is beleírtad a jelentésbe? Hogy az anyja összebeszélt a kocsmárossal, meg a többiekkel, és megölték a férfit?

- Nem.

- Akkor nem értem.

- Semmi. Itt a jelentés.

- És akkor most mi lesz? Ennyi? Futni hagyjuk a nőt?

- Nem lesz semmi. Megírtam a jelentést. Csak a tényeket. Hogy ott voltunk. Az anya rossz idegállapotban van, de együttműködő. És hogy holnap bejön azonosítani a maradványokat.  Nem kell regényt írni.

Húsvét

Négyen vártak az állomáson, vagy talán öten, erre nem emlékszem pontosan. Kivételesen előbb jött be a pesti gyors, mint az enyém.

– Egyedül jöttél?

– Igen.

– Értem.

Megfigyeltem, hogy az emberek gyakorta tesznek fel ostoba kérdéseket olyan helyzetben, amikor egy másik, sokkal fontosabb kérdést kellene feltenni, és válaszképpen szinte minden esetben azt mondják, értik, pedig nyilván nem.

Kabátban is fáztam, korai volt az ünnep a vonakodva érkező tavaszban. A kisbusz ablakai mögött a táj most se szép, se kedves nem volt, inkább csak szükségszerű. Nem baj, legalább nem kellett gondolkodni. Csak aki mindent maga mögött hagy, csak aki mindenkit maga mögött hagy… Jó, ez a rész már egész jól megy.

Amikor megérkeztünk, néhányan az udvaron cigarettáztak,  mert ezek még cigarettázós idők voltak, amikor a gonosz még veszélyesebbnek tűnt, mint a nikotin. Hogy a hirtelen örömöt hogyan kell szégyenlősen vagy éppen fegyelmezetten elrejteni, eldugni a kabát ujjába, nem tudtam, igaz, azóta sem tanultam meg.  István zavartan fejtegette az örömöm a nyakáról.

– Már csend van – suttogta komolyan.

– Ja, igen – mosolyogtam, mert mosolyogni mindig lehet, még akkor is, ha az ember baromságot csinál.

– Egyedül jöttél? – kérdezte, és csodálkozva nézett a kisbusz felé. – Ő nem jött veled?

– Nem.

– Gyere ide – szólt oda János az ajtóból. Hálás voltam neki, mert István kérdezett volna még, én meg nem nagyon tudtam volna mit felelni neki.

Amikor először találkoztam Jánossal, előző októberben, nagyon meglepődtem. Egyáltalán nem ilyen papot képzeltem magamnak. Szikárabbat akartam, magasabbat és szigorúbbat, egy jezsuitát talán, de semmiképp sem egy  farmernadrágos pálost.

A házban sötét volt és hideg, megállt a konyhában.

– Kérsz kávét?

– Igen.

– Ott van. Tölts magadnak, én nem iszom.

Az üvegpohár vastag falán belül megrekedt a meleg, én meg az egyre csak kavargó sötétséget néztem.

– Ettél már ma? – kérdezte.

– Nem.

– Kenyeret adhatok.

– Nem kérek.

– Eszel te egyáltalán?

– Te sem eszel.

– Böjt van.

–  ...

– Jó. Hatkor ima.

– Most mi lesz?

– Hogyhogy mi lesz?

– Mi lesz a keresztelővel?

– Mi lenne? Ma böjtölsz, holnap is. Szombat éjjel vigília, vasárnap napfelkeltekor megkeresztellek.

– De...

– Mit de?

– Nem tudom.  Ha nem jön el?

– Akkor nem jön.

Nézem a szemét. Nézem az arcát. Ahogy ráncolja a homlokát, miközben Istenre gondol, és ahogy összeszorítja az ajkait.

– Menj.

Tudom, hogy most szeretne egyedül maradni, és szeretne haragudni valakire egy kicsit. Mondjuk rám, hogy Péterre ne kelljen már. Péterre, akit talán mindannyiunknál jobban szeret, akivel külön beszélgetéseik voltak, olyan beszélgetéseik, amiből rajtuk kívül nyilvánvalóan csak az Úristen értett valamit, ha egyáltalán, és aki egy őszi hétvégén magával vitt a plébániára.

– Gyere már el. Tetszeni fog, –  mondta.

– Péter, én nem vagyok hívő. Vagyis hiszek, de nem úgy, tudod. Énnekem a te Istened túl szigorú.

– Attól még eljöhetsz.

Érdekelt az az Isten, úgyhogy elmentem. Sütött a nap ránk, ő pedig két napig mosolygott.

Az ima után mindenki kapott egy szelet kenyeret és egy pohár vizet. Csend volt, mert Istennek barátja a csend. Megettem a kenyerem és megittam a vizem. Krisztus teste és vére. Vérutánzata. Dohányozni indultam, de egy barna hajú lány utánam jön a konyhába.

– És választottál már nevet? – kérdezte csendesen.

– Tessék?

– A keresztségben.

– Hát… ami most van, az nem jó? Hogy az legyen utána is, ami most van?

– Nem akarsz másikat? Lehet bérmaneved is. Én már választottam. Teréz leszek.

– Klassz, de én nem szeretnék csodát tenni.

Nem szólt semmit, csak rám meredt, hát édesem, a világ nem kis Szent Terézekkel van tele, gondoltam, jobb, ha megtanulod, aztán sarkon fordult és visszament a szobába. Hosszú, barna haja sértődötten lebeg utána a folyosón. Idegesítőek ezek a barna hajú szentlányok.

Az udvaron ketten dohányzunk, István meg én. Nem szólok egy szót se, nem akarok vitát, de hiába.

– Te tudod, te tudod, mióta szeretném, hogy megbérmáljon? Tudod, mióta kérem? Két éve.

– Nem tudtam.

– Erre te idejössz...

– Sajnálom.

Mindenhol hideg van. Fázom a házban, és fázom a temetőben is a nagy kőkereszt előtt, nézz rám, Krisztus,  folyik a forró viasz a kezemen, reszketek.  Két napja nem alszom, átlátszik a bőrömön a fáradtság.

Eszembe jut, ahogy vitatkoztak. Ahogy Péter nekitámadt, és megemelte a hangját: 'Hogy lehet ezt hagyni?' , és ahogy János  nagyon csendesen csak annyit mondott: 'Ezt nem a te dolgod megítélni.'  És eszembe jut az is, amikor januárban ott ültünk az egyetemi büfében ketten, én hideg és keserű kávét ittam, ő pedig a kezemet nézte. A gyűrűt nézte a kezemen.

Csend van idebent, a templom ijedt-sötét, néma. Hirtelen, figyelmeztetés nélkül lesz hajnal, de akkor már egyedül állok a szentélyben. Valaki hozzám lép, felöltöztet. A miseinget megköti a derekamon.

Nem látok semmit és nem hallok semmit. Nincs levegő, csak fény, az utolsó belégzésnél megáll a rekeszizom, nincs több mozgás, nincs több tér és idő. A homlokomon végigfolyik a meleg olaj. Ellene mondok a Sátánnak. Ellene mondok a bűn szerzőjének és fejedelmének.

A Húsvét ünnepe, a feltámadás egyedül ér. Nincs velem senki. A templom kőpadlóján fekszem.