Húsvét

Négyen vártak az állomáson, vagy talán öten, erre nem emlékszem pontosan. Kivételesen előbb jött be a pesti gyors, mint az enyém.

– Egyedül jöttél?

– Igen.

– Értem.

Megfigyeltem, hogy az emberek gyakorta tesznek fel ostoba kérdéseket olyan helyzetben, amikor egy másik, sokkal fontosabb kérdést kellene feltenni, és válaszképpen szinte minden esetben azt mondják, értik, pedig nyilván nem.

Kabátban is fáztam, korai volt az ünnep a vonakodva érkező tavaszban. A kisbusz ablakai mögött a táj most se szép, se kedves nem volt, inkább csak szükségszerű. Nem baj, legalább nem kellett gondolkodni. Csak aki mindent maga mögött hagy, csak aki mindenkit maga mögött hagy… Jó, ez a rész már egész jól megy.

Amikor megérkeztünk, néhányan az udvaron cigarettáztak,  mert ezek még cigarettázós idők voltak, amikor a gonosz még veszélyesebbnek tűnt, mint a nikotin. Hogy a hirtelen örömöt hogyan kell szégyenlősen vagy éppen fegyelmezetten elrejteni, eldugni a kabát ujjába, nem tudtam, igaz, azóta sem tanultam meg.  István zavartan fejtegette az örömöm a nyakáról.

– Már csend van – suttogta komolyan.

– Ja, igen – mosolyogtam, mert mosolyogni mindig lehet, még akkor is, ha az ember baromságot csinál.

– Egyedül jöttél? – kérdezte, és csodálkozva nézett a kisbusz felé. – Ő nem jött veled?

– Nem.

– Gyere ide – szólt oda János az ajtóból. Hálás voltam neki, mert István kérdezett volna még, én meg nem nagyon tudtam volna mit felelni neki.

Amikor először találkoztam Jánossal, előző októberben, nagyon meglepődtem. Egyáltalán nem ilyen papot képzeltem magamnak. Szikárabbat akartam, magasabbat és szigorúbbat, egy jezsuitát talán, de semmiképp sem egy  farmernadrágos pálost.

A házban sötét volt és hideg, megállt a konyhában.

– Kérsz kávét?

– Igen.

– Ott van. Tölts magadnak, én nem iszom.

Az üvegpohár vastag falán belül megrekedt a meleg, én meg az egyre csak kavargó sötétséget néztem.

– Ettél már ma? – kérdezte.

– Nem.

– Kenyeret adhatok.

– Nem kérek.

– Eszel te egyáltalán?

– Te sem eszel.

– Böjt van.

–  ...

– Jó. Hatkor ima.

– Most mi lesz?

– Hogyhogy mi lesz?

– Mi lesz a keresztelővel?

– Mi lenne? Ma böjtölsz, holnap is. Szombat éjjel vigília, vasárnap napfelkeltekor megkeresztellek.

– De...

– Mit de?

– Nem tudom.  Ha nem jön el?

– Akkor nem jön.

Nézem a szemét. Nézem az arcát. Ahogy ráncolja a homlokát, miközben Istenre gondol, és ahogy összeszorítja az ajkait.

– Menj.

Tudom, hogy most szeretne egyedül maradni, és szeretne haragudni valakire egy kicsit. Mondjuk rám, hogy Péterre ne kelljen már. Péterre, akit talán mindannyiunknál jobban szeret, akivel külön beszélgetéseik voltak, olyan beszélgetéseik, amiből rajtuk kívül nyilvánvalóan csak az Úristen értett valamit, ha egyáltalán, és aki egy őszi hétvégén magával vitt a plébániára.

– Gyere már el. Tetszeni fog, –  mondta.

– Péter, én nem vagyok hívő. Vagyis hiszek, de nem úgy, tudod. Énnekem a te Istened túl szigorú.

– Attól még eljöhetsz.

Érdekelt az az Isten, úgyhogy elmentem. Sütött a nap ránk, ő pedig két napig mosolygott.

Az ima után mindenki kapott egy szelet kenyeret és egy pohár vizet. Csend volt, mert Istennek barátja a csend. Megettem a kenyerem és megittam a vizem. Krisztus teste és vére. Vérutánzata. Dohányozni indultam, de egy barna hajú lány utánam jön a konyhába.

– És választottál már nevet? – kérdezte csendesen.

– Tessék?

– A keresztségben.

– Hát… ami most van, az nem jó? Hogy az legyen utána is, ami most van?

– Nem akarsz másikat? Lehet bérmaneved is. Én már választottam. Teréz leszek.

– Klassz, de én nem szeretnék csodát tenni.

Nem szólt semmit, csak rám meredt, hát édesem, a világ nem kis Szent Terézekkel van tele, gondoltam, jobb, ha megtanulod, aztán sarkon fordult és visszament a szobába. Hosszú, barna haja sértődötten lebeg utána a folyosón. Idegesítőek ezek a barna hajú szentlányok.

Az udvaron ketten dohányzunk, István meg én. Nem szólok egy szót se, nem akarok vitát, de hiába.

– Te tudod, te tudod, mióta szeretném, hogy megbérmáljon? Tudod, mióta kérem? Két éve.

– Nem tudtam.

– Erre te idejössz...

– Sajnálom.

Mindenhol hideg van. Fázom a házban, és fázom a temetőben is a nagy kőkereszt előtt, nézz rám, Krisztus,  folyik a forró viasz a kezemen, reszketek.  Két napja nem alszom, átlátszik a bőrömön a fáradtság.

Eszembe jut, ahogy vitatkoztak. Ahogy Péter nekitámadt, és megemelte a hangját: 'Hogy lehet ezt hagyni?' , és ahogy János  nagyon csendesen csak annyit mondott: 'Ezt nem a te dolgod megítélni.'  És eszembe jut az is, amikor januárban ott ültünk az egyetemi büfében ketten, én hideg és keserű kávét ittam, ő pedig a kezemet nézte. A gyűrűt nézte a kezemen.

Csend van idebent, a templom ijedt-sötét, néma. Hirtelen, figyelmeztetés nélkül lesz hajnal, de akkor már egyedül állok a szentélyben. Valaki hozzám lép, felöltöztet. A miseinget megköti a derekamon.

Nem látok semmit és nem hallok semmit. Nincs levegő, csak fény, az utolsó belégzésnél megáll a rekeszizom, nincs több mozgás, nincs több tér és idő. A homlokomon végigfolyik a meleg olaj. Ellene mondok a Sátánnak. Ellene mondok a bűn szerzőjének és fejedelmének.

A Húsvét ünnepe, a feltámadás egyedül ér. Nincs velem senki. A templom kőpadlóján fekszem.

Japánban

Bocsánat, de meg kellett írnom. Az egész úgy kezdődött, hogy Kosztolányi Dezső írt egy novellát, aminek az a címe, hogy Barkochba. És pont akkor a kicsi Phyllis meg elmesélte azt a viccet, hogy:

-Miért nem lehet József Attilával barkochbázni? 

- ???

- Mert mindig csak a Mamára gondol.

De hát, értse meg, hogy ezt az egészet, drágám, ő találta ki. Nem, dehogy mentegetőzöm, csak mondom. Hogy tudja, ez most nem az én pillanatnyi szeszélyem volt, hanem ... Jó, bele se kezdek, ha ez magának nem fontos, ha egyszer, egyszer az életben nem tud végighallgatni.

Jó, akkor elkezdem elölről, de ne szóljon bele, ha megkérhetem.

Szóval hétfőn, amikor délután kijöttem a szerkesztőségből összefutottam vele a Japán előtt, és teljesen fel volt dúlva, szívta egyik cigarettát a másik után, és egy értelmes mondatot nem lehetett kihúzni belőle. Mondom neki, üljünk már be egy kávéra, és ha van kedve, játszom vele. Na erre rám nézett azzal az furcsa, kiismerhetetlen pillantásával, és azt mondta:

-Tudod, mit? Menjünk el Japánba.

Mondom, neki:

- Te figyelj, itt vagyunk előtte, persze, üljünk be.

- Nem ide, JAPÁNBA!

- Japánba akarsz menni?

- Igen.

De közben az arca úgy felderült, mintha valami csodát látott volna. Na mondom magamban, édes öregem, ez meghibbant, de alaposan.

- Én nem tudok Japánba menni. Mindjárt lapzárta van.

- Hülye vagy te.

- Különben is, minek mennénk oda? Te tudsz japánul?

- Nem, - mondta elgondolkodva. - Nem tudok japánul. Gondolod, fontos lehet?

Ezen én is elgondolkodtam egy darabig.

- Nem hinném.

Itt kell megjegyeznem, hogy ami ezek után történt, arról nincsenek igazán pontos emlékeim. Az biztos, hogy beültünk egy kávéra, és elég sok időt aztán elbeszélgettünk, mert megint dühös volt, megint szótlanul ült volna egész este, ha hagyom ...

Aztán azt mondta, fogadjunk, hogy nem találom ki, mire gondolt. És ha így lesz, el kell mennem vele Japánba. Jó, ezt most hagyjuk, hogy ebbe én miért, és hogyan egyeztem bele, mert ennek most nincsen jelentősége.

Hajnalban aztán felszálltunk az Isztambulba induló vonatra, gondoltam, onnan kicsit közelebb lesz az a Japán. Persze majd a pénzt, amit a vonatjegyre kértem kölcsön, azt majd meg kell adni, de ezt most hagyjuk ...

El nem hiszi, nem is aludtunk semmit, végig beszélt nekem, azért is gondoltam, milyen csodálatos utazás lesz ez, hogy elmegyünk Japánig egészen, és ő meg kibeszéli magából az összes mérget, amit felhalmozott.

Nos, Isztambulban nem úgy alakultak a dolgok, ahogy számítottuk, elég nehezen sikerült pénzt szereznünk, de végül találtunk egy hajót, ami arra indult. Nekem nem volt bajom, de Attilának erős tengeribetegsége volt, ezért szinte ki sem jött a kabinból. Kénytelen voltam elfoglalni magam. Nem, ne nézzen így rám, ha kérhetem, ha hiszi, ha nem, írtam.

Amikor megérkeztünk Japánba, kiderült, hogy jobb lett volna, ha tudunk japánul. Így elég nehéz volt megértetni magunkat, úgyhogy kénytelenek voltunk pár napig egy ismerősünk nagybátyjánál meghúzni magunkat az angol követségen.

Visszafelé nem volt annyira izgalmas az út. Kedden érkeztünk, akkor azért nem is tudtam mindjárt hazajönni, mert Attilát elkísértem Judithoz a kórházba. Egyedül nem akart bemenni.

Amit írtam, azt még délelőtt leadtam, szerintem jövő héten lehozzák. Akkor megveheti magának azt a szép zöld kalapot, amire annyira vágyik. Hoztam volna Japánból is, de hát ott nem hordanak ilyesmit a nők.

A fotográfiáról

Ismeretlen gyermek poszt mortem fotográfiája
(forrás: https://www.flickr.com/photos/george_eastman_house/2677487993/sizes/m/)

Én a nagyanyámra gondolok. Már hogy neki jutott eszébe ez az egész fényképezés. Hogy maradjon emléke, meg hogy ne érezze magát annyira hibásnak abban, hogy Lizi meghalt. Erre kellett az új ruha is.

Én ezt nem tudtam, csak az volt furcsa, hogy szombat reggel korán felkeltett, megfésülte a hajam, és még szalagot is kötött a fonásba, hogy csinosabb legyek, pedig addig ezt sosem csinálta, sőt inkább csak türelmetlenül rángatta a hajam, mert ki nem állhatta benne a göndörséget .

Aztán kézen fogott, és elmentünk két utcával feljebb,  Terihez, aki ruhákat is varrt ősztől tavaszig, ha úgy hozta a szükség. Emlékszem, nagyon izgatott voltam, hogy végre saját ruhám lesz, nem csak amit Juli lenőtt magáról, mert azon mindig voltak valami kis foltok elől, amit nem vitt ki egészen a mosószappan. Annyira izgatott voltam, hogy miattam meg kellett állni az egyik bokornál, mert majdnem bepisiltem.

Teri különben kedves nő volt, mindig mosolygott ránk, ha találkoztunk az utcán, de most szomorúan és szótlanul dolgozott. Gondoltam valami baja van, de kérdezni nem lehetett, ha ott volt a nagyanyám, csak csendben lenni.  Végül megengedték, hogy leüljek a kályha mellé a konyhában, de a nagyanyám, amíg  Teri dolgozott, mindvégig az ablaknál állt, és az utcát nézte.

Hazafelé izgatottam szorongattam a kezét, alig vártam, hogy felhúzhassam az új fehér ruhát. Mikor hazaértünk, egy ismeretlen férfi álldogált a konyhában. Ahogy beléptünk, anyám már vette is ki a ruhát nagyanyám kezéből és eltűnt vele a hátsó szobában. Kis idő múlva aztán mi gyerekek is bemehettünk utána, és megnézhettük, hogyan fényképezi le a férfi Lizit az ágyon fekve.

A temetésre alig emlékszem, csak arra, hogy nagyon sírtam, anyám meg vigasztalt, hogy most már semmi baj, mert Lizi az angyalokkal lesz. Én meg nem mertem megmondani neki, hogy nem azért sírok, mert Lizi az angyalokkal lesz, hanem mert az én szép, új,  fehér ruhámat is magával vitte az angyalok közé

Varázsüveg

A mama az Anna utcában lakott, egy udvari lakásban. Volt hozzá egy titkos kert is, közös a többi lakóval, de romantikusan dohos, hatalmas öreg fákkal. Ezek a vastag törzsű fák olyan régóta éltek öregek között, hogy rég elfelejtették, milyen egy kisgyerek, és ennek megfelelően furcsa érdeklődéssel viseltettek irántam. 

Akkoriban fel sem tűnt nekem, hogy a mamához mindig kettesben mentünk, apám vagy a bátyám sosem jött, húgom pedig akkor még nem is volt. Többnyire vasárnap mentünk, néha szombat délután, anyám szépen felöltöztetett, sőt mindig meg is fésült, ami annak, aki ismer, nyilván mond valamit ezeknek a látogatásoknak a jelentőségéről.

Szerettem azt az Anna utcai lakást. Egyetlen hatalmas, rögtön az udvarból nyíló helyiségből állt az egész, konyha, nappali, háló egyben. Na nem mintha abban az időben lett volna olyasmi, hogy hálószoba. Ennek tulajdonképpen csak azért volt jelentősége, mert ha mentünk, általában otthon volt a Géza bácsi is, aki nem a nagyapám volt, viszont a Mamával együtt lakott. Hogy belecsempésszek valamit a történeti hűségből is ebbe a históriába, azért azt megemlítem, hogy az ő vezetékneve volt kiírva a kapucsengő mellé.

Géza bácsi különben nem sok vizet zavart a látogatások alkalmával, mert ha különösen jó napja volt, odamorgott nekem valami köszönésfélét, én meg hogy keziccsókolom Mama, keziccsókolom Géza bácsi, nagyanyám kicsit megölelt, kaptam a kezembe valami kelt tésztás süteményt, aztán mindjárt mehettem is az udvarra játszani, menj kislányom kicsikét ki, futkozzál az udvaron. Én meg örültem, mint majom a farkának, mert futkározni magamban ugyan nem volt kedvem, de az udvaron jó levegő volt, sütött a nap, és lehetett hanyatt feküdni a pad mellett, és nézni, hogyan játssza át magát a napfény a faleveleken. Szerettem azt az öreg kertet. 

Persze ha esett, akkor nem lehetett kiszabadulni. Akkor ott kellett ülni a szobában, és úgy csinálni, mintha nem hallanám, miről beszélget anyám és a mama, meg mintha nem látnám Géza bácsi idegen hátát a fotelben, aki éppen valamit nézett a tévében. Hogy ne legyek láb alatt, meg ne figyeljek rájuk, ilyenkor a mama kinyitotta a vitrines szekrényt nekem, és kedvemre nézelődhettem az isten tudja mikori nippek meg porcelán szobrocskák között. Csak tapogatni nem nagyon volt szabad őket, nehogy már eltörjem a dédike ibolyás bögréjét, ami örök emlék. 

Egyetlen dolog volt, amit minden esős napon kézbe vehettem, sőt, amit nagyanyám maga mutatott meg mindig nagy mosolygások és kacsintások közepette, a varázsüveget. A varázsüveg végeredményben nem is üveg volt, hanem egy duplafalú pohár, amit ha megdöntött az ember, a két fal közötti élénksárga folyadék visszafolyt a belső részbe, és ettől úgy festett, mintha eltűnt volna, pedig nem is ittuk meg. 

Ez a kis trükkös pohár valamiért nagyon tetszett a mamának, rám meg átragadt az öröme, ilyen a gyerek, akarja, hogy valami közöset találjanak benne magukkal a felnőttek, hogy legyen miért szeretni. 

Én saját magam számára is őszintének tűnő lelkesedéssel nézegettem a poharat, de többnyire hiába, nagyanyám hamar beleunt a soha el sem kezdett beszélgetésbe velem, és visszaült anyám mellé az ebédlőasztalhoz, hogy tovább sutyorogjanak a nagyapámról meg a család többi tagjáról. Én meg visszasírtam a nyári vasárnapokat, amikor legalább a falevelekkel meg a galambokkal lehetett beszélgetést fantáziálni a kertben. 

Aztán a mama egyszer csak már nem lakott ott többé, mert a legkisebbik lányához költözött a Kertvárosba. Oda már apám is jött, meg a bátyám is, és a mama most már a bátyámnak is mutogatta a varázsüvegét. De megmondom őszintén, szerintem az egyáltalán nem ugyanaz a pohár volt. Itt az új helyen csak egy kopott, vásári ócskaság volt a szekrényben, amit bárki megnézhetett. Azt a régi varázsüveget, hogy más kezébe soha ne kerüljön, elástam abban az Anna utcai kertben.

(Hangos változatban Németh Krisztától: KATT)

Hetven

Andreának.

- Tessék? Ne haragudj, nem figyeltem.

- Vigyázz magadra.

- Ja, persze, jó. Majd hívlak, ha leszállt a gép.

Minek hívom? Ha nem száll le a gép, úgyis benne leszek a hírekben. Breaking News – a United akárhányas számú Washington - München járata eddig ismeretlen okok miatt a Csendes Óceánba zuhant. A fedélzetén utazó 217 utasról és 8 főnyi legénységről egyelőre nincs hír… Nem tudom, lehet, hogy nem is 217 utas lesz, ez is mindig csak a hírekből derül ki, hogy hány utas is volt pontosan.

Egyáltalán nem szeretek repülni. Unalmas és kényelmetlen. Művilág, műételek, műpárna, még a levegő is mű. Vegyük az előző járat utasai által kilélegzett széndioxidot és javítsuk fel. Ettől a repülő bizonyítottan könnyebb, hiszen más emberek sóhajain utazunk. Lehet, hogy réges-rég halott emberek sóhajain.

- Rosszul van?

- Tessék?

- Azt kérdeztem, rosszul van-e. Hívjam az utaskísérőt?

- Nem kell, köszönöm. Jól vagyok.

Aggódik. Hát csak aggódjon. Talán inni kellene valamit... a filmekben is mindig isznak a repülőn. Utazhatnék hajóval is, tényleg. Ezen szokott viccelődni. Menjél hajóval, drágám… Hajóval, mint az őseim közül annyian, csak ők éppen az ellenkező irányba igyekeztek az agyonfoltozott rongyaikban egy jobb élet reményében. Én most minek a reményében is megyek visszafelé? A tudás reményében? A bizonyosság reményében?

A gép fél ötkor száll le, majdnem este lesz, de nem baj, sötétben könnyebben szokja meg az ember szeme az idegen város körvonalait. A majdnem idegen város körvonalait mármint. Jó, hogy nem vár senki a reptéren - majdnem mintha hazaérnék. Ez is haza. Ezt mondták mindig: az is a hazád. Hány hazája lehet egy embernek?

- A Király utcába legyen szíves.

- Üzleti ügyben?

- Látogatóba.

- Nagyon jól beszél magyarul.

- Magyar vagyok. Magyar is.

- Régóta külföldön él?

- Kint születtem.

- Ejha! Akkor tényleg jól beszél. Alig van akcentusa. Pedig a magyar nehéz nyelv.

- Nehéz. Hát azt tudom.

Már kora reggel meleg van. Persze itt máshogy van meleg, mint otthon, de hát mindenhol máshogy van meleg. Hülye vagyok. Még azt sem érzem, hogy itt vagyok, úgy látszik, még ott vagyok a máshol. Ott, ahol nem is szeretek lenni. Mondjuk itt se szeretek lenni. Lenni se szeretek. Lehet ezzel játszani. Amíg az ember idegen tud maradni, tehet úgy, mintha nem is lenne. Félelem és reszketés Las Vegasban. Lét és nem lét Budapesten. Tízre ott kell lennem Terinél.

- Szia.

- Szia.

- Gyere már közelebb, hadd nézzelek meg. Milyen szép vagy! Tiszta anyád! Kérsz egy kávét?

- Anyámat hagyjuk. Kérek.

- Mikor jöttél?

- Tegnap délután. Illetve este.

- Aludtál?

- Nem sokat.

- Kimentünk volna eléd a reptérre, ha szólsz.

- Nem érdekes. Fáradt voltam, és utálok repülni.

- Hogy jöttél be a városba?

- Taxival.

- Nem vert át?

- Nem tudom. Nem mindegy?

- Te tudod. Mit akarsz ma csinálni?

- Semmit. Csak menjünk el azokért a papírokért vagy mikért.

- Ma?

- Mire várjak? Csütörtökön repülök vissza. Pénteken tárgyalásom van.

- Azt hittem, tovább maradsz. Olyan ritkán látunk.

- Talán legközelebb.

- Tíz éve nem voltál itthon.

- Itthon. Otthon. Szerinted ezeknek a szavaknak mi értelme van? Egy szigeten kellene laknom az óceán közepén. Én nem tartozom sehova.

- Ne legyél ilyen keserű.

- Nem vagyok keserű. Reális vagyok. Tudod, az amerikaiak már csak ilyenek. Ilyen reálisak.

- És mégis mióta vagy te amerikai?

- Mióta megszülettem.

- Marhaság.

A kanyargós utcácskákban az örök pusztulás és az örök élet lakik egymás mellett. A kövekbe évtizedek óta beleivódott a halál, lemoshatatlanul, levakarhatatlanul, megkerülhetetlenül. De az utóbbi években visszaköltözött ide az élet is, minden utca tele van kocsmával. Romkocsma, romélet. Magyarország romország. Nem tudom, szeretem-e ezt.

A kanyar után belefutunk a zsinagógába. Kicsi. Persze itt minden kicsi, minden fullasztóan szűk, és minden tele van emlékekkel - idegen emberek ismerős emlékeivel. Olyan, mint nagyanyám háza, amibe soha semmit nem lehetett már bevinni, annyira telezsúfolta az emlékeivel. Az én életemet sem lehetett bevinni oda soha.

- Nagyanyád hogy van?

- Szerinted itt lennék, ha jól lenne?

- Nem értem, miért téged küldött.

- Mégis kit küldött volna?

- Igaz. Menjünk be.

- Jó. Melyik az a pad?

- Bal oldalon a harmadik sorban. Rögtön a szélén.

- Köszönöm.

Régi padló, régi padok. Odabent félhomály, a félhomály közepén a szószék. Így hívják magyarul, azt hiszem, pedig nincs is rajta szék. Nehéz nyelv. Akkor is meg kell tanulnod, mert ez az őseid nyelve. Ez is. Vicces, hogy Tamásnál sosem forszírozta ezt a nyelvtanulás dolgot, de hát a nő engedelmeskedjen, a férfi meg harcoljon. És haljon meg mondjuk, ha kell, de meghalni lehet angolul is. Hadd legyen az örökkévalónak mit számolni: a nő könnyeit, a férfi életét. El ne unja magát.

- Szervusz.

- Szia.

- Ez az a pad. Megolajoztam egy kicsit a zárat, mert hetven éve nem nyitotta ki senki.

- Köszönöm.

- Itt a kulcs?

- Persze.

- Hoztam egy borítékot. Beletehetsz mindent, ha gondolod. Jól vagy?

- Csak az időeltolódás… Nem érdekes.

- Maradjak itt vagy jobb szeretnél egyedül maradni?

- Nyugodtan itt maradhatsz.

- Vigyázz arra papírra. Megfogom, jó?

- Jó.

A fiók oldalához szorítva egy kicsire hajtott lap. Vastag, jó minőségű levélpapír. Erre is volt idő, de hát idő mindig van. Mindig van jelen és mindig van múlt is. Amikor valaki a múltról mesél, a jövőre gondol - ezt mondta valaki nemrég. A jelen az a végeérhetetlen pillanat, amire szükségem van ahhoz, hogy a jövőt elképzeljem. Ezt meg én mondtam valaki másnak. Az emberek végeredményben nagyon is szeretnek az időről beszélni.

- Csalódottnak tűnsz.

- Nem értem. Azt hittem, lesz benne valami.

- Volt benne valami, nem?

- Egy darab papír. Ezt vigyem el a nagyanyámnak? Egy darab papírt?

- Meg akarod most nézni?

- Nem tudom. Nem nekem szól.

- Honnan tudod?

- Onnan, hogy egy számomra ismeretlen férfi írta ezt az üzenetet egy fiatal lánynak sok-sok évvel ezelőtt.

- Lehet, hogy ez nem számít.

- Nem?

- Nem. Téged küldtek érte.

- Nem tudom.

- Nyisd ki, most már kíváncsi vagyok rá.

- Nahát.

- Mi baj?

- Azt hittem, héberül lesz.

- Miért lenne héberül? Mutasd!

- De hát ennek semmi értelme. Mit jelentsen az, hogy: élj!

- Gondolom azt, ami oda van írva. Hogy élj.

- Nem vicces. Mégis mit fog ezzel kezdeni a nagyanyám ilyen állapotban?

- Sajnálom.

- Tessék?

- Sajnálom. Édesanyád ma reggel telefonált. A nagyanyád tegnap este hatkor meghalt.

- Tegnap este hatkor?

- Ottani idő szerint.

- Értem.

- Azt hiszem, ez az üzenet mégis neked szólt.

Rosszul vagyok, szeretnék leülni, de megfogja a kezem. Csak most látom, milyen szép ez a férfi.

A fügéről

Lehet, hogy a füge miatt volt. Merthogy a füge, az milyen erotikus, pontosabban, hogy a világ legerotikusabb gyümölcse. Ezt nem sokkal ebéd előtt mondta nekem mosolyogva, amikor kettesben maradtunk a hátsó diófa árnyékában a padon. Én meg zavaromban belerúgtam a kisvödörbe, úgyhogy a fügék szanaszét gurultak, a zajra meg előjött nagyanyám a nyárikonyhából, meglátott minket egymás mellett, összecsapta a kezét, és ráripakodott Petire, hogy azonnal takarodjon a disznókhoz hátra, nekem meg lekevert két akkora pofont, hogy azt se tudtam, mi szakadt rám hirtelen.

Ebédnél aztán, mielőtt kimerte a levest a tányéromba, azt mondta csendes indulattal, hogy megnelássalakazzalabüdöscigánnyalmégegyszer-mertletörömaderekadat, de ezt csak úgy maga elé sziszegte, mintha nem is nekem beszélne, hanem a gőzölgő levesnek. Anyámat aztán otthon hiába kérdezgettem, csak vonogatta a vállát, hogy mit tudja ő, meg hogy a nagyanyám már habókos, minek foglalkozom egy vénasszonnyal. De engem csak foglalkoztatott, na nem a vénasszony dolog, hanem a Peti dolog, és onnantól fogva elég gyakran méláztam el a fügéken, meg azon, hogy mondjuk, szóval, hogy hogyan is képzelte Peti ezt az erotikusságot pontosan...

Aztán márciusban, amikor lementem a nagyanyámékhoz a Julcsinak szánt nyúl miatt, végre újra összefutottam vele. A kocsmában álldogált a pultnál, én meg behúzódtam az eresz alá, mert elkapott az eső hazafelé menet, aztán már csak azt éreztem, hogy valaki átfogja a derekam, és azt súgja a fülembe, hogy vigyázzak, meg ne fázzak, mert csurom víz a hajam. Elnevettem magam, mert csak attól lettem vizes, hogy egészen hozzám hajolt és a fekete hajáról a nyakamba folyt a víz, de akkor ő már nem nevetett, csak sóhajtott egyet, nekem meg elállt a szavam is, mert olyan jó illata volt a bőrének közelről, mint a napsütötte vászonnak.

Onnantól fogva nagy rendszerességgel látogattam a nagyszüleimet, mindig péntek este érkeztem hozzájuk, bár péntek ebéd után indultam otthonról. Az a pár órányi elveszett idő nem szúrt szemet se anyáméknak, se nagyanyámnak. Viszont meg kell mondjam, igaza volt Petinek, kiderült, hogy a boldogságnak tényleg mézédes fügeillata van ...

Egészen a rákövetkező év január tizenhetedikéig volt nekünk ez a mi egymásba feledkezésünk, de akkor este váratlanul megérkezett anyám, bezárkózott a nagyanyámmal, és csak egy óra múlva kerültek elő, de akkor már mindkettőjük szeme ki volt sírva. Nekem le kellett ülnöm a konyhában, Tibort meg elküldték Petiért, és amikor Peti belekezdett volna, hogy igenis komolyak az ő szándékai, és hogy tudja, mi a kötelessége, a nagyanyám ráparancsolt, hogy fogja be a száját, mert most ő beszél.

A nagyanyám lassan és akadozva mesélt, de onnantól fogva, hogy szóba került Júlia néném kisfia, meg hogy szegény hogyan kötötte fel magát az istállóban a keresztgerendára, amikor a férje rájött, hogy nem az övé a gyerek, Peti már nem nézett rám, csak az asztalterítő hímzett monogramját bámulta mereven.

Ennek huszonöt éve. A terítőt nagyanyám halála után anyám nekem adta, de mára már csak az a két betű maradt belőle. P J. Anyám nővérének, Peti anyjának a monogramja.