Néma

Úgy becsüld meg magad, hogy a hangod a Mindenható angyalaitól kaptad kölcsön – mondta apám a fellépések előtt. Bátorítani szeretett volna nyilván, de nekem ilyenkor, a nagy felbátorodás helyett, csomóba ugrott össze a gyomrom. Apámmal ellentétben ugyanis én Isten angyalait soha nem kedves és légies lényeknek, inkább robosztus, tetovált felkarú, rendíthetetlen harcosoknak láttam. Nem volt ez baj egyébként, nem bántam, kicsi gyomorral úgyis szebben énekel az ember. Több helye marad a hangnak a mellkasban.

Csodagyerek, veregették a vállam az ismeretlen, csontos kezű öregasszonyok a templomban, meg a puha kezű, pocakos férfiak az iskolában, én meg nem értettem, mégis mi a csoda abban, ha az ember énekel. Inkább az a csoda, ha nem. Az ember énekelve születik, évekig szavai nincsenek, csak a fülében a zene, amit… a szeretet által az anyja ajándékoz neki. Ha volt csoda bennem valami, akkor talán az, hogy hogyan került belém az isteni zene, ha egyszer az anyám néma volt.

Érdekes különben, milyen sokáig nem tudtam, fel sem tűnt, hogy anyám néma. Szavakkal ugyan nem beszélt hozzám, de ahogy mosolygott, ahogy ringatott a karja, ahogy feküdt velem hanyatt a nyári mezőn a virágok közt, meg amikor magával vitt az erdő mélyére madarat hallgatni, azzal több zenét ajándékozott nekem, mint apám gramofonjai. Apám zenét tanított nekem, megszállottan, anyám ennél is többet: az ütemek közti csendet. Ő tanított meg arra, hogy a hang önmagában nem jelent semmit, hogy a világot kifordítani a hangok közötti csenddel lehet.

Az ember a zaj, de Isten a csend, mondta anyám aznap este, amikor meghalt. Feküdt az ágyon, nem volt se fiatal, se öreg, nem is volt kora. Talán a világmindenség kezdetétől a végéig benne őrzött szavak hagyták meg a testét és a lelkét változatlannak. Feküdt, a feje magasan felpolcolva a párnára, a kezei a feszesre húzott takarón, és engem nézett. Magához ölelt a tekintete, és énekelt. A mai napig hallom.

Persze a csodagyerekek élete nem csodálatos, és nem is irigylésre méltó, inkább unalmas. Anyám halála után apámnak nem volt maradása, ezért útnak indultunk, és a napjaink utazással, meg fellépésekkel teltek. A csodagyerek ugyanis sosem gyerek, felnőtt inkább, teljesítménye is a felnőttek felől látszik olyannak, amilyen. Gondolom, ezért használják ezt a kifejezést kizárólag felnőttek, gyerekek soha.

Én apámat ezért a sok utazásért meg fellépésért nem bántottam soha, rosszat se gondoltam, nem hibáztattam semmiért, még a baleset után sem, mert egész életemben meg voltam győződve róla, hogy nincsenek véletlenek.

Egy téli estén történt egyébként, esett, a lovak fáradtak voltak, megcsúsztak a felázott, agyagos földön, a szekér felborult, én pedig álmomban repültem le róla. Nem ébredtem fel, csak amikor felakadtam a kerítésre, egészen szörnyű módon, mégis szerencsésen, mert életben maradtam, csak a nyakam szorult a vasak közé. De Isten aznap éjjel biztosan nem hunyta le a szemét, mert a kerítés az orvosé volt, engem pedig kiszabadítottak, bevittek a házba, és néhány nap múlva már lábra is álltam. Apám nem volt ilyen szerencsés, a kövek közé zuhant, és rögtön a nyakát is szegte.

A csúnya zúzódások miatt eleinte nem tudtam megszólalni, később meg, ahogy apadt a duzzanat, egészen hozzászoktam a csendhez. Megszerettem az időt, amit hallgatással tölthettem. Milyen igaza volt anyámnak.

Az orvos házában, ahova befogadtak, sosem hallottak még rólam, úgyhogy szentül hitték, és hiszik a mai napig is, hogy az Úr nem adott nekem hangot. Húsz éve élek itt, és ha megkérnek rá, játszom a családnak meg a vendégeknek, a lányok is tőlem tanultak zongorázni. Egyébként a kertben gondozom a növényeket. Boldog vagyok. A Mindenható angyalai szünet nélkül énekelnek nekem.

Abby

Szépek a hajnalok errefelé, tudod? Rózsaszínek, szürkék, világoskékek. Mióta itt vagyok még soha nem esett hajnalban. Azt mondta a nagybátyám is, amikor idehívott, majd meglátod, Isten mennyire szereti a hajnalokat errefelé, és nem tévedett.

Mát két éve lakom itt, de egy pillanatig sem bánom, hogy ideköltöztem. Itt még a falevelek suttogását is hallani néha. Ülök odakint a verandán, figyelem a csendbe belesóhajtó délutánokat, nézem a felhők alatt úszó madarakat.

Kisváros ez, itt nincs sok vendégem, de szinte minden délelőtt eljönnek. Ez itt nem olyan, mint a nagyvárosban, errefelé ráérnek az asszonyok délelőtt, mind korán kel, nézik a színes hajnalt, meg ahogy a férjük autóba ül, hogy munkába menjen. A gyerekek buszra szállnak, az asszonyok meg magukra maradnak a csenddel. Akkor jönnek át hozzám.

Jó lesz itt neked, meglátod, mondta a nagybátyám, rengeteg kuncsaftod lesz, és igaza lett. Az elődöm, akitől átvettem az üzletet, egy violakék hajnalon hagyta el ezt a vidéket. Kellesz itt, hidd el, mondta a nagybátyám, én meg összecsomagoltam a szerszámaimat, másnap meg már itt álltam a hófehér bőrrel húzott szék mögött, vágtam és beraktam, hullámokat igazítottam, színeztem az ősz tincseket.

Szeretnek itt nálam ezek a kedves nők délelőttönként. Szeretik, ahogy a hajukba túrok, szeretik, ahogy a fejbőrüket masszírozom mosás közben. Abby, olyan finom a kezed, Abby, olyan ügyesen vágsz. Ilyeneket mondanak. De tudom, hogy nem csak ezért jönnek, hanem a történeteik és a titkaik miatt. A történeteik és a titkaik miatt, amiket néha csak velem mernek megosztani, mert velem semmit nem kockáztatnak.

Abby, mondják nekem csavarás közben, én már nem szeretem a férjem. Abby, mondják mosás közben, megint terhes vagyok. Abby, mondják míg kikeverem a festéket, tegnap meghalt anyám. Én pedig minden történetet és minden titkot végighallgatok. Bólintok, lássák, hogy értem, hogy megértem, hogy sajnálom, hogy örülök, hogy együttérzek velük. Az ő történetük az én történetem, az ő bánatuk, az én bánatom, az ő titkuk az én titkom. Örökre megőrzöm mindet magamban.  Sok-sok életet élek. Egyszerre vagyok gazdag és szomorú, a közösség része, mégis végtelenül magányos.

Tudod, többnyire csak délelőtt dolgozom, délután otthon vagyok, kézimunkázom, hallgatom a lemezeimet. Délután a vendégeim már együtt kávéznak, egymással osztják meg a történeteket és titkokat. Persze, mosolygok, a cenzúrázott változatokat.

Ritkán van délutáni vendégem. Talán két-három havonta, ha előfordul, de akkor mindig házhoz megyek.  Bevezetnek a szalonba, a családtagok kisírt szemmel, fáradtan ülnek, szavukat se hallani. Egyikük a hálószobába vezet, csendesen ajtót nyit, de nem jön be velem. A szobákban hűvös virágillat, félhomály. Milyen szép is az ember, gondolom ilyenkor mindig, milyen teljes és megismételhetetlen csoda.

Egyedül dolgozom, végigsimítom az arcot, elhagyta már őket minden gond, minden feszültség, minden szenvedés; kisimultak a ráncok. Megfésülöm  hajat, utánaigazítok a fazonnak, gyengéd loknikba rendezem a fürtöket. Úgy helyes, hogy mind az angyalra hasonlít végül, még ha öregségére keserű vagy feledékeny is lett. Ha készen vagyok, egy kis időre az ágy szélére ülök, a kezembe fogom a kezüket, és végre én is mesélek. Elmesélem nekik az életemet, a titkaimat, az örömeimet és a bánataimat. Némák mint én, értik minden szavam.

Ha megkérdezik

Akkor törött ezer darabos, szépen kidolgozott angyalszárny-mintásra a kijelzőm, amikor dühömben utána dobtam a telefont. Azóta sem cseréltettem ki az üveget, és amikor végighúzom a képernyőn a mutatóujjam, hosszában vág bele a szilánk a szárny tövénél. Mindig azt mondom, ha megkérdezik, hogy drága, nem költök ilyesmire, pedig csak nem szeretném elfelejteni, milyen fájdalmas is lehet a szabadság.
Állok az ablaknál, és nézem a kertet. Ezt csinálom. Mondhatnám, hogy főfoglalkozású kertnéző vagyok, de ez nem igazán foglalkozás, inkább szenvedély. Öt éve vagyok itt, azóta nézem a kertet, és bármennyire is dühítem vele az embereket, ezt sosem unom meg, mert, hát ezt talán csak a kertnézők érthetik meg, én minden reggel másik kertet nézek.
Egyik nap például volt itt egy mókus.  Nem emlékszem pontosan melyik nap, de még ősz volt, rálógott a felhők hasa a hegyre, később esett is, nagy, bánatos, hideg cseppekben, ahogyan a nők sírnak, amikor elveszítik a macskájukat. De akkorra már a mókus nem volt sehol.
Ha megkérdezik, mit nézek, azt szoktam mondani, hogy a leveleket. Ez persze nem igaz, mert nagyon sok dolgot nézek a leveleken kívül is, például az eget, meg a föld színeváltozását, de tudom, mennyire fontos, hogy az ember ne veszítse el teljesen a kapcsolatát a külvilággal, emiatt aztán mindig egyszerűen válaszolok, nem ijesztem el az embereket, nem mondom, hogy bazmeg, hagyjál békén, nem érdekelsz, jobb szeretnék csendben lenni. Pedig jobb szeretek csendben lenni, mert akkor én kérdezek magamtól. Mit nézel, kérdezem magamtól. A fákat nézem, a karcsú nőket, a terhes anyákat, a barázdált arcú, mihaszna öregeket, az örömöket nézem, meg a szenvedést, a padon a férfit, aki mindig magányos és mindig szomorú, magamat nézem, az én tükörképem vetül a karcsú nőre, a terhes anyára, a barázdált arcú, mihaszna öregekre, és a férfira, aki mindig magányos és mindig szomorú.
Állok az ablaknál, és ha megkérdezik, hogy vagyok, azt mondom, jól. Akkor is azt mondom, amikor rosszul vagyok, mert annak sincs sok értelme, hogy az ember válogatás nélkül legyen őszinte mindenkivel. Főleg idegenekkel.
A ház egyébként a városközpontban lett kijelölve, az állomástól nem messze, mégis ritkán jönnek látogatók. Az utolsó járvány óta amúgy sem mindig engedik be őket, vigyáznak ránk. Szeretek arra gondolni, hogy számítunk még, hogy számít, élünk-e, de lehet, hogy nincs igazam, és a járvány mi vagyunk, tőlünk kell megvédeni a látogatókat. Ezt egyszer meg is kérdeztem az egyik fiatal szállítótól, de csak nevetett. Mindig elfelejtem, hogy az Újakon nem fog a halál.
- Nem ülne le inkább?
- Miért?
- Nem tudom. Biztos fárasztó egész nap az ablaknál állni.
- Legalább alszom éjjel.
- Alszik?
- Néha.
- Nem szeretne kimenni a kertbe?
- Nem hiszem.
- Pedig mindig a kertet nézi.
- Pont azért. Olyannak szeretem, amilyennek látom.
- Nem értem.
- Innen szépnek és békésnek tűnik. Karcsú nők, és szomorú férfiak laknak benne. Egyszer láttam egy mókust is.
- Mókust?
- Azt.
- Szerintem mókusok már nem léteznek.
- Hát ezért nem akarok kimenni. Nehogy az én valóságom összekeveredjen a kintivel.
- Furcsa dolgokat mond.
- Talán azért vagyok itt.
- Értem. Hozzak esetleg valamit?
- Egy pohár vizet, ha lenne szíves.
Egyébként megkedveltem ezt a fiatalembert. Magas, vékony, a bőre világosbarna, a teste izmos. Már jól beszéli a nyelvünket, de olyasmiről, hogy mikor jött, vagy hogy megtalálta-e a számítását, nem beszélünk, hiszen azt sem tudom, hogy hívják, vagy hogy van-e az Újaknak neve egyáltalán, de ennek sincs jelentősége, az én nevem is elveszett.
- Ma mit néz?
- A leveleket.
- Szereti a leveleket?
- Szeretem.
- Nem unalmasak?
- Nem.
- Láttam a telefonját. Hogy eltört a képernyője.
- Igen. Leejtettem.
- Ha gondolja, megcsináltatom.
- Nem érdemes. Sokba kerül.
- Ugyan. Ősrégi modell. Csak az ujja miatt gondoltam.
- Nincs kit felhívnom. Igazából előfizetésem sincs.
Aztán mégis megcsináltatta. Talán kilopta a párnám alól valamikor, nem tudom. Mosolyogtam. Ennyi idő után ő volt az első ember, akinek talán mégis szerettem volna mesélni valamit. Elmesélni, hogy nem gondoltam, ilyen lesz majd megöregedni; hogy ilyen rossz szagú, ilyen állott, ilyen tehetetlen. Hogy ennyire idegen lesz a világ. Végül mégsem meséltem neki, de ha néha odaállt mellém az ablakhoz, együtt néztük a kertet. Mutattam neki a karcsú fákat, a szomorú bokrokat és az ezerszínű faleveleket.
Békés, hamuszínű napok voltak, gyakran esett. Egyik éjjel néhány fegyveres tört be a házba, minket nem bántottak, csak az Újakat keresték. Mindenkit elvittek. Aki ellenállt, az a helyszínen kivégezték.
Állok az ablaknál, nézem a kertet. Az ablak jobb alsó sarkából indulva szépen kidolgozott angyalszárny-mintásra repedt az üveg. A kertben csend van és hűvös, egy szürke mókus ugrál a földön, a kerítés mellett. Amikor végighúzom az üvegen az ujjam, a szárnytőnél hosszában vág bele a szilánk. Ha megkérdezik, miért nem hagyom békén a törött üveget, majd azt mondom, nem szeretném elfelejteni, milyen fájdalmas a szabadság. De az is lehet, hogy nem kérdezik meg.

Neon

Ilyen az április mindig, üres hónap, mondta, nincs benne semmi szeretnivaló: se újjászületés, se halál, se remény, se veszteség.
Állt az ablaknál, a párkányra támaszkodott, milyen koszos az ég alja, mondta, megint a felhők alá fújta a világ szemetét a szél.
- Nem ülsz inkább ide?
- Odaülök.
- Mire gondolsz?
- Nem gondolok semmire.
- Ne hazudj.
- Sosem hazudtam.
- Mindenki hazudik. Kényelmesebb. Arra gondolsz, hogy most már hamarosan meg kell halni?
- Nem fogsz hamarosan meghalni.
- Nem ezt kérdeztem.
- Mindenki meghal.
- Erre gondolsz?
- Nem gondolok erre. Miért kellene mindig a halálra gondolnom?
- Nem kell, csak kérdeztem.
- Pihenj egy kicsit. Alig aludtál.
- Azért nem alszom, mert nem akarok aludni.
- Akkor legalább legyünk egy kicsit csendben.
- Nem akarsz olvasni inkább?
- Olvashatok.
Nézem a kezét, most már az övé is sovány, lerágta az idő a csontokról a húst. Tétován lapozgat, sosem emlékszik, hol tartottunk, én sem.
- Innen jó?
- Jó.
- Miért mindig ebből a könyvből olvasunk?
- Mert szeretem hallgatni a hangod.
- Olvashatnék másból is.
- Ezt nem szereted?
- Mindegy.
Szeretem, amikor olvas, olyankor máshol van, messze futnak a gondolatai, a mocskos, áprilisi felhőkön túlra, érzi a bőrén a napfényt, hallja a sirályokat a tenger felől, kávét főz nekem egy ismeretlen konyhában, kockás takarót terít rám, amikor elalszom a teraszon, este bort tölt magának.
- Nem szeretnél elutazni?- kérdezi.
- Nem.
- Hazudsz.
- Jaj, hagyj már ezzel.
- Elutazhatunk, ha akarod.
- Jó, majd elutazunk. Hamarosan.
- Nem fáj?
- Mi?
- Hogy mindig itt kell lenned?
- Nem.
Tényleg nem zavar, hogy itt vagyok. Csend van, a nővérek is csak kora reggel jönnek be, ágyneműcsere, lázmérés, mintha volna valami értelme azt mérni, hány fokos a haldokló test, melegebb vagy hidegebb, mint az élettel teli, talán mert van egy ilyen kutatás, azért kell, hány fokon távozik az élet végül, nagymintás statisztikai felmérés rengeteg változóval. A falak fakó sárgák, arra gondolok, minden nap fakóbbak, kiszívja belőlük a színt a sok utolsó sóhaj, de az is lehet, hogy sosem merték ezt a szobát élénk színre festeni.  Meg ne gondolja magát az ember.
- Sovány vagy. Eszel te rendesen?
- Persze.
- Aggódom érted.
- Azért ez vicces.
- Nem aggódhatok?
- Aggódhatsz.
- Egyél valamit.
- Nem vagyok éhes.
- És ha eszem veled?
- Jó.
Elég sokat fogytam az utóbbi hetekben, de nem érdekel, a test olyan, hogy változik. Ha úgy hozza a szükség raktároz, máskor feléli a tartalékait. Egy ideje a tartalékaimból élek, mert a kórházban alig van igazi étel, még a büfében is csak olyasmit árulnak, aminek semmi köze ahhoz, amit a test józan állapotában kívánna. A büfés is a halálra készül. A más halálára.
Este van és reggel. Aztán fordítva. Az idő itt már nem más, csak állandó tükörképe önmagának. Az ablakból visszatükröződik a folyosói neon, leszállópálya az angyaloknak. Átadás-átvételi jegyzőkönyv, gyors, olvashatatlan aláírás, basszameg, minek ez a rengeteg papír, nem hiányzik már senkinek ő sem, jó, mindegy, tudom, szigorú számadású nyomtatvány, aki ezt is kitalálta.
- Felébredtél?
- Ne haragudj.
- Örülök, ha alszol. Kimerült vagy.
- Összebújunk?
- Össze.
- Szép vagy.
- Szokjál le a hazugságokról.
- Sosem hazudtam neked.
- Tudom.
- Alhatunk együtt?
- Nem zavarja a nővéreket.
- Akkor jó. Félsz?
- Nem félek. Sosem féltem a haláltól.
Valamikor éjfél után maradok végleg magamra, de hagyom, hogy a karjaimban hűljön ki a teste. Csak hajnalban adom át az angyalnak.

Lee

- Hagyd már abba, nagyon szépen kérlek!
- Csak még egy kicsit hadd kapargassam, meglátod, lesz alatta valami.
- Mi a fene lenne alatta???
- Valami írás. Hátha mégis volt rajta egy név.
- Nem volt rajta semmi. Már minden rohadt festményt ötször megnéztél.
- Mondd, téged nem zavar ez?
- Mi?
- Hogy itt lakunk ebben a házban, és nem tudjuk, kik éltek itt előttünk.
- Miért zavarna?
- Hát mert... mégiscsak az ő holmijaik közt... érted. Eszünk az asztaluknál, használjuk a bútoraikat. Csak érdekel, miféle emberek voltak, hogy szerették-e a napsütést, vagy inkább üldögéltek egy bögre teával a verandán...
- Ezeket olvasod valahol?
- Igen.
- Figyelj, nem akarlak megbántani, de nem gondolod, hogy ez beteges?
- A sok olvasás?
- Az is. Meg ez a napsütés, meg ez az eső szarság. Nem tesz neked jót, hidd el. Minek ilyesmikről olvasni?
- Miért, az jót tesz, ha egész nap a kertben dolgozom?
- Nem kéri senki, hogy egész nap a kertben dolgozz. Amúgy is tilos. A tizenhetedik törvénycikk értelmében...
- A tizenhetedik törvénycikk értelmében... Hallod egyáltalán magad? Mint egy papagáj.
- Nézd, háboroghatsz itt nekem, de a törvényt be kell tartani. Így maradtál életben, nem?
- Szerinted ez élet?
- Most úgy csinálsz, mintha ismernél másikat.
- Hagyj békén.

Nem ismerek másik életet, igaza van. Ebben a házban élek, mióta az eszemet tudom. Talán itt is születtem, bár ezt nem tartom valószínűnek. Az egyik emeleti szobában gyerekjátékok vannak: építőkocka, pislogó szemű játékbaba, plüssállat. Egyik sem tűnik ismerősnek. Néha felmegyek oda, bár Lee nem szereti, minek nézelődök más holmijai közt, meg amúgy is, délelőtt nem is volna szabad az emeleten tartózkodni, csak odalent. Ez is a törvényben van. Gondolom, a törvény alkotói sem szeretik, ha az emberek a más holmijait nézegetik.
Szóval nem tudom, mióta élünk itt, Lee azt mondja, huszonöt éve, de nekem az évek nem mondanak semmit, mert mi van, ha egyik reggel elfelejt lapozni a naptárban? Állítólag soha nem felejt el, de ebben is ki lehet biztos? Mindenesetre nekem egyforma minden nap, mind ugyanolyan szürke és száraz, nem is tudom, mi értelme van számon tartani az időt, de Lee szerint ez is fontos. Hogy ne csússzon ki a kezünkből az élet értelmetlenül.
Múltkor azon gondolkodtam, mire gondolhat, amikor azt hajtogatja, hogy értelmes élet. Én azt mindig úgy képzeltem, az olyasmi, aminek eredménye van. Ezen szoktunk vitatkozni. Szerinte az eredmény, hogy ennyi éven keresztül életben maradtunk. Szerintem meg az élet önmagában semmiféle értéket nem képvisel. Próbálom elmagyarázni neki, hogy energetikai szempontból a szerves vegyületek megjelenésének különböző formái közül egyik sem értékesebb a másiknál, de ő mindig Istennel jön, meg azzal, hogy nyilván van valami szándéka velünk. Ha jó kedvem van, ezen csak mosolygok, ha rossz, megkérdezem tőle, hogy képzeli, Isten mégis milyen módon üzen majd nekem, ha szüksége lesz rám. Ezen meg szokott sértődni. Szerinte nem kellene ebből viccet csinálnom. Meg hogy Isten majd nyilván megoldja valahogy. Ja, majd füstjeleket ad, gondolom.
Hogy Lee hogy került ide, azt nem tudom, de engem már itt talált. Akkor még itt élt Man is, Lee előtt ő viselte gondomat, de már nagyon öreg volt. Megvolt vagy száz éves, és úgy remegett a kezében a kanál, mint a kocsonya, mesélte róla Lee. Pár éve még sokat mesélt azokról az időkről, mostanában szinte semmit. Mindig arra panaszkodik, hogy fáradt. Látom is rajta, milyen hirtelen megöregedett, lóg a bőr a karján.

- Mesélj még!
- Miről meséljek?
- Az állatokról.
- A kecskékről, meg a nyulakról?
- Igen. Meséld el, milyen puha volt a szőrük.
- A kicsinyeknek olyan puha volt a szőrük, mint a legfinomabb pulóver, amit csak ismersz. Ha beletúrtál, átmelegítette a kezed a testük melege.
- És milyen volt a hangjuk?
- Elfáradtam, menj most aludni.
- Csak még ezt az egyet.
- Fáj a kezem, nem tudok többet mesélni.
- Kérlek!
- Értsd meg, hogy van, amit nem tudok neked elmesélni. Sajnálom.
- Jól van, ne haragudj. Csak annyira szeretném tudni a hangokat is.
- Tudom. Menjünk aludni.

Lee jól alszik. Látom emelkedni és süllyedni a mellkasát éjszaka, és látom, ahogy kisimulnak a homlokán a ráncok. Szinte soha nem ébred fel idő előtt. Mindig pontosan akkor, amikor a derengés elkezdődik. Néha odabújok mellé éjszaka, hátha meghallom a lélegzetvételét, vagy a szívverését, de hiába.
Egyébként csak ritkán zavar a csend. Aki így születik, azt egyáltalán nem zavarja állítólag, nekem meg csak homályos emlékeim vannak arról, milyen volt hallani valamit. Az első években, amikor Lee idekerült, még Man is velünk élt. Akkor még nem veszítettem el teljesen a hallásom, és nagy szerencse, hogy az öreg időben megtanított minket jelelni. Lee szerint előre tudta, hogy ez lesz majd velem. Talán orvos volt, nem tudom.
A csend egyébként nagyon érdekes dolog, mert ha az ember nem gondolkodik semmin, egészen kitölti a fejét, és belülről nyomja a koponyacsontot. Ezért szoktam én mindig gondolkodni. Ha nem gondolkodom, megfájdul a fejem a bennem lakó csendtől.

- Szerinted igaza volt abban, hogy van élet a halál után?
- Mi van?
- Szerinted van élet a halál után?
- Nem tudom. Minek gondolkodsz ilyeneken? Olvass vidámabb könyveket. Van itt elég.
- Most ez érdekel.
- Hát nem tudom. A Biblia szerint van. Ha jó ember voltál, a Mennyországba kerülsz.
- És az szép?
- Gondolom.
- Szerinted ott van zene?
- Talán igen.
- Azoknak is, akik életükben nem hallottak?
- Persze.
- Akkor oda akarok kerülni.
- Oda is fogsz.
- Tegyek be egy lemezt?
- Köszönöm, jól esne. Nem baj, hogy nem hallod?
- Majd elképzelem.

Ezt már akkor beszéltük, amikor Lee nagyon beteg volt. Azt akartam, hogy jobb kedve legyen, mert láttam, hogy eléggé el van keseredve. Aggódott, ki fogja gondomat viselni, ha már nem lesz. Látszott rajta, hogy nagyon bántja a dolog.
Amikor meghalt, küzdelem nélkül hagyta el a világot. Ilyen ember volt; csak becsukta a szemét, és nem nyitotta ki többé. Man mellé temettem. Azokból a szürke kövekből hordtam a sírjára, amit a ház mögött találtam, hogy ne kaparják ki a vadak.

Egyébként meg boldogulok egyedül. Egészséges vagyok, rendesen eszem és tisztálkodom, hetente takarítok. Tavaly egy könyvből megtanultam főzni. Nem főzök olyan jól, mint Lee, de azért ehető. Még mindig nem hiszek Istenben, az utóbbi időben mégis rendszeresen imádkozom hozzá. Nem tudom van-e Mennyország, de biztosra akarok menni, és ha van, én mindenképpen oda szeretnék kerülni Lee mellé. Hiányzik. Rossz, hogy nincs kivel beszélgetni.

Zálog

Ha őszinte akarnék lenni, ami nem nagyon akarok, mert az őszinteségért mostanában megvetik az embert, akkor azt mondanám, hogy ez egy elátkozott hely, és én ezt pontosan tudtam, amikor ide visszajöttem. Elég kimenni vasárnap délelőtt a temetőbe, olyankor, amikor minden más, tisztességes falusi temetőben kint vannak az asszonyok a síroknál, ültetnek és gyomlálnak meg párás szemmel, gyengéden törölgetik a sírköveket. Itt aztán egy teremtett lelket nem látni a temetőben se vasárnap, se máskor.

Nem mondom, hogy engem ez különösebben meglep, mert lássuk be, azért olyan temető se sok van ezen a környéken, ahol a sírok nagy része gyereksír.

Emlékszem, pár éve apám azt találta mondani, ha őt ebbe az elátkozott földbe temetjük el, életünk végéig visszajár majd kísérteni, és egy perc nyugtunk se lesz tőle, úgyhogy a testét dobjuk inkább a folyóba. Micsoda ötlet?! Végül szerencséje lett, nemigen maradt mit temetni, azt akkor ott temettük el, ahol a baleset történt, a tengertől nem messze.  Apám legalább boldog, én meg nem bánom.

- Istenverte egy környék ez, kislányom -, mondta mindig nagyanyám, amikor a sírokról kérdeztem. - Jobban teszed, ha minél előbb elmész innen. Minél előbb. Már az is csoda, hogy te megmaradtál. Ha apád azon a télen nem visz el magával, ha nem lop ki innen a kabátja alatt, te se éred meg a mai napot.

- Hagyja már ezeket az ostobaságokat, mama. Nem azért vitt el magával, hanem mert anyám minden este részeg volt.

- Mit tudsz te anyádról? Mit tudsz te arról, miért ivott?

- Hát nem tudok semmit, az igaz. Mert senki nem mond nekem semmit.

- Akkor én annyit mondok, anyádnak volt oka inni. Mindegy. Hagyjuk a halottakat. Meddig maradsz?

- Nem tudom. Szeretek itt. Jó a levegő.

Nagyanyám az ablakhoz lépett, egyik kezével letörölte a párát az üvegről és hosszan bámult ki a völgy felé, a korai szürkületbe. Hátra sem fordult, úgy mondta:

- Menj el.

- Tessék?

- Menj el, amíg meg nem jön a hó. Két hét múlva már késő lesz. Nem akarom, hogy itt szüld meg a gyereket.

Ami a gyerekek történetét illeti, nagyanyám makacs hallgatását soha nem sikerült megtörnöm, de azért nem mindenki volt ilyen hajthatatlan. A kocsmáros felesége például mindig szívesen mesélt.

- Tudod, hogy én később jöttem ide, és amikor a Pista elvett, akkor már nem volt itt gyerek, csak te. De beszélni azért beszéltek, na nem is a falubeliek, gondolhatod, azoknak mintha a szájára ült volna a halál angyala, énhozzám egy szót se szóltak soha, jöttek, ittak, hazamentek. Mondtam is a Pistának, ezek itt mind az ördöggel cimborálnak. El is akartam innen menni, megkérdezhetsz bárkit, a hideg is kivert tőlük, ezektől a fekete férfiaktól, ezeknek még a nézésük is fekete volt. Nagyapádé legfőképp, már ne is haragudj, de hát megátalkodott egy ember volt, még akkor se szólt egy szót se, egy felet se, mikor téged visszahozott az apád.

Na de a nem idevalósiak, azok azért beszéltek ezt-azt. Utazók jártak erre akkoriban, földmérők is, meg egyik évben két rendőr. Pont a gyerekek miatt jöttek, kérdezősködtek, de hiába. Esténként beültek ide melegedni. Mindent nem mondtak el, de ...

- Mondd már.

- Jó, de ne mondjad senkinek, hogy tőlem van. Azt mesélték, hogy abban az évben, amikor te is születtél, korán jött a tél, elvágta a falut a hó a világtól. A völgyből akkor se kimenni, se ide bejönni nem tudott senki. Csak esett és esett hetekig, de annyi esett minden éjjel, hogy még a disznók is megfulladtak mind az ólakban, nem győzték a férfiak a lapátolást. Átkozott, kíméletlen egy tél volt. A kamrák meg csak ürültek, amúgy is sovány volt a termés, rontás volt a búzán azon a nyáron, feketedett a krumpli, zsizsik lepte meg a babot. Január végére olyan éhínség volt itt, hogy olyat még a háború alatt sem látott senki. Az anyák teje meg mind elapadt, a csecsemők és a gyerekek éjszakákon át ordítottak tehetetlenül, az anyák meg mellettük.

Aztán egyik reggel állítólag egyszerre hallgatott el mind, és akkor végre csend lett a faluban.  Úgy mondták az orvosnak később, megfagytak a kicsik egytől egyig azon a kegyetlen hajnalon, már csak a sírokat mutatták neki márciusban, hóolvadás után.

A rendőrök ki akarták ásatni a testeket, de nem engedték a szülők, odaálltak a férfiak mind kaszával a temető kapuja elé. Én nem tudom, nem is dolgom, de sokan mondják a szomszéd faluból, hogy nincs azokban a koporsókban semmi, és soha nem is volt. Megette a kicsinyeket mind a tél.

Téged is megevett volna, ha apád ki nem lop innen december elején. Istenem, majd megfagyott mire eljutott az útig, és hogy te hogy maradtál életben, azt senki sem tudja, tán még apád se. Csoda volt az.

- Köszönöm, innentől már tudom. 

Innentől már én is tudom. Apám két évre rá nyáron jött csak vissza, aratáskor. Besétált a faluba, karján velem, kicsi voltam, szőke és kövér.  És akkor csend lett, olyan csend lett kislányom, hogy még a légy se mozdult, még a déli harang is megállt kondulás közben. Letett a templom elé a lépcsőre, rágyújtott, és azt mondta, hangosan, érthetően, hogy még a falu végin is hallották ám kislányom, hogy hozzám ne merjen nyúlni senki.

Anyám még azelőtt felkötötte magát a pajtában, hogy apám a ház küszöbére lépett volna.

Így nőttem fel, egyedüli gyereknek egy egész faluban, és bár öt éve elköltöztem, örülök, hogy most visszajöttem. Szeretek itt lenni, szeretem a völgyben ősszel megülő füst szagát, szeretem tavasszal a folyópartot, nyáron a pipacsokat, meg a bodza illatát. Vasárnaponként kimegyek a temetőbe, egyedül vagyok, nincs ott rajtam kívül senki. Végigsimítom a köveket mind; ajándékba kapott életem örök zálogait.

(Hangos verzió Németh Krisztától: KATT)

Ítélet

Ma újra  kitárt karú rovarkrisztus mered rám a szék mellől. Mindennapi megváltónkat, ha kérhetlek, Uram.

– Ezt akarod? – néz rám meglepetten. – Egy gyereket?

– Isten adta, – mondom bizonytalanul, mert nem tudom, a szex értelmezhető–e ajándékként egy pap számára.

Nem mond semmit, csak áll. Gondolkodik.

– Tényleg ezt akarod? – kérdezi újra, és látom kidagadni az eret a halántékán. Sosem gondoltam, hogy tud dühös is lenni.

– Szerinted akarhatok mást?

– Nem.

– Akkor miért kérdezel?

– Mert tudnod kell, mit akarsz.

– A gyereket akarom.

– Tudod, hogy mit gondolok erről, ugye?

– Tudom.

– De adhatod Istennek is. Add az egyháznak. Még nem késő, beviszlek a kórházba. Megmondjuk, hogy rosszul lettél, aztán... Nem kell megtudniuk. Senkinek sem kell megtudnia.

A kitárt karú csótány megrándul a földön. Uram, miért hagytál el engem?

– Tamás, ma már senki nem lesz pap.

– Én is az vagyok.

– Te más vagy.

– Én is férfi vagyok.

– Hát az attól függ, ki a nő, nem?

– Persze.

Mosolyog, mert igazam van, és mert nem én vagyok az a nő, de a nő, akitől ő férfi, régóta nincs már.

– Istennek mindig női vetélytársak jutnak, – mondja, és megsimogatja a kezem. – Így lett a világ kitalálva.

– Gondoltál már arra, hogy ne legyél pap?

– Nem azért jöttél ide, hogy erről beszélgessünk, ugye?

– Nem kell beszélnünk semmiről. Már döntöttem.

– Ahogy gondolod. Idd meg a kávédat, mert kihűl.

Hozzáérek a svábbogárhoz a cipőm orrával. Hasra fordul és elszalad. Igazi feltámadást a hétköznapokra! Akciós keresztre feszített reklámtáblát képzelek a határba. Többet kell aludnom.

– Most elmegyek. Megkereszteled majd?

– ...kegyetlen vagy.

– Én nem vagyok kegyetlenebb, mint itt bárki más.

– Nyilván megkeresztelem. Ez a munkám.

– Ahogy az enyém a bosszú.

– Anna, Isten nem bosszúállónak teremtette az embert.

– Akkor nem jól ismered a főnököd.

Besüt a késő őszi napfény az ablakon. Háttal áll nekem, most nem látom az arcát, csak a vállát. Ő is megöregedett mióta itt van, de ez nem lep meg; ilyen ez a falu, szívja az életet ki a testből, a folyadékot a sejtek közül. Itt még a nyári verőfényben is halott nappalok árnyéka kísért a fák közt, itt senki nem szeret senkit, a mást pedig nem tűri. Hát én nem tudom, tárja szét a kezét az anyósom, soha nem is élt itt más, csak szőke.

Amikor idejöttem, fel sem tűnt, hogy csak szőke gyerek játszik a templom melletti porban, hogy hófehéren villan az ing alól a nyak, hogy a tűző napon mind szalmakalapot vesz a napszámos. Zárt közösség, összetart a falu, mondták, az bajban jó. Hát jó. Vak az ember, ha nem akar látni, és süket, ha nem akar hallani. Én sem láttam a falu határában őrködő férfit a fa alatt, nem láttam a fatörzsnek támasztott puskát, az asszonyok szemét, és nem láttam a temető végében húzódó jeltelen sírok sorát. Süket voltam az éjszakai kiáltásokra.

Évek teltek el, mire rájöttem, mi a mozdulatlan szürkeség és a várakozó csend igazi értelme. Évek. Hány év? Csak amikor megjöttek a vándorok a szomszéd faluba. Csak amikor megláttam a színes ruháikat, a koromfekete hajat, a napsütötte bőrt. Csak amikor az a férfi mellém állt a buszmegállóban.

– Nem szőke.

– Nem.

– Még lehet.

– Nem lesz.

– A gyerekek változnak.

– Annyit nem tud.

– Ezt most miért mondod?

– Hogy tudd.

– Látták már?

– Látták.

– És?

– Mit és?

– Hol vannak most?

– A kocsmában.

– Nincs sok időd.

– Tudom. Hozd ide a párnát.

Elnézem a fiút, nézem, hogy milyen szép. A szerelem rajzolta a vonásait Isten képére és hasonlatosságára. A bőre sötét, mint a gépolaj, a haja fekete, mint a vággyal teljes éjszaka. Ölbe veszem, megszoptatom. Érezze, milyen édes és meleg az élet, ha szeretik az embert. Aztán belekötöm a párnába. Nem sír, csak tárja a karját a hajnalnak. Megfeszített kicsi Krisztus, így hívom. Nevet majd az adjon neki, akinek az örömére felnő. Ha felnő. Az illata, mint az apjáé, a szemük csillagtalan éjszaka.

Egy csillag sem volt azon az éjszakán. Az Úristen becsukta a szemét, hogy az enyém lehess, mondta. Hát az Úristen csak nyisson szemet, nevettem, mert ilyen boldogságot nem gyakran lát. Régen volt.

Karba veszem, pokrócba tekerem. Aludjál, kicsi Krisztus.

Legyen meg a te akaratod.

– Mikor született?

– Négy órája.

– Nem kellene most itt lenned.

– Hol lennék?

– Tudják?

– Tudják.

– Mit akarsz tőlem?

– Azt akarom, hogy vidd el.

– Megőrültél.

– Tamás, nincs több időm. Majd megkereszteled, ha életben marad.

– De hát ezt nem tehetem.

– Ez az egyetlen, amit tehetsz. Nem éri meg a reggelt, ha itt marad.

– Tehát Istené lesz mégis.

– Nem, a gyermek a tiéd lesz. Nem Istennek, neked adom. Menjetek.

– Gyere te is.

– Nekem itt a helyem. Az apja mellett.

Látom, ahogy mennek ki a kapun, látom az ítélet súlya alatt meggörnyedt hátat eltűnni a lámpán túl, a ködben. A templom előtt várakozom. Ez az én testem, mely értetek adatik.

Hallom az utcán közeledő férfiakat: a néma bosszút a lépések közt, a csizmák alatt megcsikorduló dühöt. Aztán hallom a kövek tompa puffanását a testemen, egy elfojtott sikolyt, a csapódó ablaktáblákat, az erekben lüktető vért. Végül a csendet. Ha a halál árnyékának völgye is ez itt, látod, csak egy szóval mondtad, és meggyógyult az én lelkem.