Bocsánat, de meg kellett írnom. Az egész úgy kezdődött,
hogy Kosztolányi Dezső írt egy novellát, aminek az
a címe, hogy Barkochba. És pont akkor a kicsi Phyllis meg elmesélte azt a
viccet, hogy:
-Miért nem lehet József Attilával barkochbázni?
- ???
- Mert mindig csak a Mamára gondol.
De hát, értse meg, hogy ezt az egészet, drágám, ő találta
ki. Nem, dehogy mentegetőzöm, csak mondom. Hogy tudja, ez most nem az én
pillanatnyi szeszélyem volt, hanem ... Jó, bele se kezdek, ha ez magának nem
fontos, ha egyszer, egyszer az életben nem tud végighallgatni.
Jó, akkor elkezdem elölről, de ne szóljon bele, ha
megkérhetem.
Szóval hétfőn, amikor délután kijöttem a szerkesztőségből
összefutottam vele a Japán előtt, és teljesen fel volt dúlva, szívta egyik
cigarettát a másik után, és egy értelmes mondatot nem lehetett kihúzni belőle.
Mondom neki, üljünk már be egy kávéra, és ha van kedve, játszom vele. Na erre
rám nézett azzal az furcsa, kiismerhetetlen pillantásával, és azt mondta:
-Tudod, mit? Menjünk el Japánba.
Mondom, neki:
- Te figyelj, itt vagyunk előtte, persze, üljünk be.
- Nem ide, JAPÁNBA!
- Japánba akarsz menni?
- Igen.
De közben az arca úgy felderült, mintha valami csodát látott
volna. Na mondom magamban, édes öregem, ez meghibbant, de alaposan.
- Én nem tudok Japánba menni. Mindjárt lapzárta van.
- Hülye vagy te.
- Különben is, minek mennénk oda? Te tudsz japánul?
- Nem, - mondta elgondolkodva. - Nem tudok japánul.
Gondolod, fontos lehet?
Ezen én is elgondolkodtam egy darabig.
- Nem hinném.
Itt kell megjegyeznem, hogy ami ezek után történt, arról
nincsenek igazán pontos emlékeim. Az biztos, hogy beültünk egy kávéra, és elég
sok időt aztán elbeszélgettünk, mert megint dühös volt, megint szótlanul ült
volna egész este, ha hagyom ...
Aztán azt mondta, fogadjunk, hogy nem találom ki, mire
gondolt. És ha így lesz, el kell mennem vele Japánba. Jó, ezt most hagyjuk,
hogy ebbe én miért, és hogyan egyeztem bele, mert ennek most nincsen
jelentősége.
Hajnalban aztán felszálltunk az Isztambulba induló vonatra,
gondoltam, onnan kicsit közelebb lesz az a Japán. Persze majd a pénzt, amit a
vonatjegyre kértem kölcsön, azt majd meg kell adni, de ezt most hagyjuk ...
El nem hiszi, nem is aludtunk semmit, végig beszélt nekem,
azért is gondoltam, milyen csodálatos utazás lesz ez, hogy elmegyünk Japánig
egészen, és ő meg kibeszéli magából az összes mérget, amit felhalmozott.
Nos, Isztambulban nem úgy alakultak a dolgok, ahogy
számítottuk, elég nehezen sikerült pénzt szereznünk, de végül találtunk egy
hajót, ami arra indult. Nekem nem volt bajom, de Attilának erős
tengeribetegsége volt, ezért szinte ki sem jött a kabinból. Kénytelen voltam
elfoglalni magam. Nem, ne nézzen így rám, ha kérhetem, ha hiszi, ha nem, írtam.
Amikor megérkeztünk Japánba, kiderült, hogy jobb lett volna,
ha tudunk japánul. Így elég nehéz volt megértetni magunkat, úgyhogy kénytelenek
voltunk pár napig egy ismerősünk nagybátyjánál meghúzni magunkat az angol
követségen.
Visszafelé nem volt annyira izgalmas az út. Kedden
érkeztünk, akkor azért nem is tudtam mindjárt hazajönni, mert Attilát
elkísértem Judithoz a kórházba. Egyedül nem akart bemenni.
Amit írtam, azt még délelőtt leadtam, szerintem jövő héten
lehozzák. Akkor megveheti magának azt a szép zöld kalapot, amire annyira
vágyik. Hoztam volna Japánból is, de hát ott nem hordanak ilyesmit a nők.
