Non sequitur

A legkellemesebb dolog a színek változása volt aznap is; ahogy a párás szürkéből a hegytetőn hirtelen kibomlottak a színek. A vörösek, a narancssárgák, a barnák. A hideg, acélkék párából ez a rengeteg melegség. Ezért szerettem idejönni. Illetve ezért is.
A ház, mint mindig, elhagyatott volt. Az építtető, előrelátó bölcsességgel, úgy tervezte meg, hogy ne szúrjon szemet se lentről, se a hegygerincről senkinek, de a ház közelében sétáló kirándulók se gyakran vették észre a szikla tövébe épült sötétbarnára pácolt házat. Bár nem tévedt erre se kóbor betörő, se éhes hajléktalan már évek óta, elővigyázatosságból mindig bekapcsoltam a riasztót, amikor eljöttem.
Mióta megvettem a házat, talán babonából, már nem is tudom, de sosem jöttem ide autóval, inkább lent hagytam a kocsit egy forgalmas parkolóban, hogy ne szúrjon szemet senkinek ezen az elhagyatott helyen. Pedig kényelmesebb lett volna autóval vagy legalább busszal jönni, évek óta gyalog tettem meg az utolsó két kilométert. A testmozgás sem árt, meg esetleg megszokna a sofőr,  kérdezgetni kezdené, mit keresek erre, kihez jövök. Jobb elejét venni  minden érdeklődésnek. Így legfeljebb túrázó vénasszonynak néznek, abból meg van elég ezen a környéken.
A hátizsákomban most alig volt valami, csak kenyeret hoztam, meg egy üveg bort, minden más volt fent a házban. Legutóbb csak egyetlen éjszakát töltöttem odafönt a szeretőmmel, elég sok minden megmaradt. Már nem eszünk annyit, mint régen, ez is jó az öregségben. Minél öregebb a test, annál kevesebb dologra van szüksége olyasmiből, amit cipelni kell, aminek súlya van, és egyre többre abból, ami könnyű, ami nem nehezedik a földre. Kevés étel, kevés ruha, több érintés, és még több megértő csend. Azt figyeltem meg, aki megöregszik, annak többet kell hallgatnia, hogy a csend a sok régi mondat között megtalálhassa az újak helyét.
A kerítés mellett összefújta a szél az avart, ez jó, elhagyatottnak tűnik minden. Míg sétáltam befelé az ösvényen, arra gondoltam, délután ugyan átmelegítette a napsütés az ablaktáblákat, de azért befűtök rendesen, mert hűvös lesz éjszaka, és egyikünk sem akar fázni. Ez is valahogyan az öregséggel jár együtt, ez a fázás. Ha igyekszem, ma lesz időm főzni valamit, nem valami bonyolultat, de valami meleg ételt, ami jól megy majd a borhoz.
A ház közelébe érve valami furcsa rendezetlenség ejtett zavarba. Tíz éve járok ide, minden rög, minden lehullott faág helyét ismerem. Nyugtalan lettem, amikor észrevettem, hogy az eresz alá készített fából hiányzik egy kevés, a kéményen keresztül pedig halvány füst száll fel.
– Mi a fene...
– Szia – szólalt meg a hátam mögött András. – Kicsit előbb ideértem, mint gondoltam. Befűtöttem.
– Jézusom, a frászt hozod rám.
– Ki más lenne itt? Nem gondolod, hogy öreg vagy már az ijedezéshez?
Elnevettem magam.
– Miket beszélsz. Hogy lennék öreg? Én még mindig kívánlak.
– Öreg emberek nem kívánhatják egymást?
– Nem tudom. Mivel nem vagyok öreg, ugyebár.
– Gyere már ide, hadd öleljelek meg. Menjünk be.
Nem is értem, miféle öregségről beszél. Tényleg fordulnak át egymásba az évszakok, telnek az évek, de valahányszor idejövünk, én még mindig azt a vágyat érzem, amit húsz évvel ezelőtt, amikor először találkoztunk, és még mindig olyan kedves és kívánatos nekem a teste, mint amikor megismertem. Magával ragadó és szenvedélyes ahogyan szeretkezik. Belefeledkezem a testébe, az illatába, abba, ahogy simogat, ahogy együtt hullámzik a tér és az idő minden érintésével és mozdulatával.
– Nem változott meg a testem nagyon?
– Mindig szép a tested. Csupa melegség és öröm.
– Azért kikezdte ez a betegség az utóbbi időben.
Elnézem a márvány színűvé fakult testet, a vékonyuló bőrt, a megfogyott arcot, a beesett szemgödröket, a beültetett kanült.
– Semmit sem változtál.
– Te hazug dög.
– Szeretlek. Igyunk egy teát.
Jó, hogy meleg van a házban, meleg a padló a talpam alatt, nem kell felöltöznöm, amikor kimászom mellőle az ágyból.
– Citromfű vagy kamilla?
– Citromfű.
Mire visszaérek, ott ül szemben az erdővel, a kanapén, a kezében vékonyka könyv, az ölében a kedvenc rozsdavörös, kötött takaróm.
– Tudod, mit jelent az, hogy non sequitur?
– Nem.
– Hogy valami nem következik az előtte elhangzottakból.
– Aha. Itt a teád.
– Köszönöm. Ha meghalok, eltemetsz majd itt?
– Értem.  Ez egy non sequitur.
– Tévedsz. Ez nem egy non sequitur. Úgy döntöttem, nem megyek el több kezelésre.
– Értem. Akkor itt maradok veled.
– Jó. Sütsz palacsintát?
– Persze. De ez sem egy non sequitur.
– Hát nem.
– Akkor minden következik valamiből?
– Azt nem hiszem, de mi egymásból következünk. Isten szerint legalábbis.
– Akkor hamarosan én is meg fogok halni.
– Na, látod, ez egy non sequitur. Ilyet soha ne írj bele a történeteidbe.

Néma

Úgy becsüld meg magad, hogy a hangod a Mindenható angyalaitól kaptad kölcsön – mondta apám a fellépések előtt. Bátorítani szeretett volna nyilván, de nekem ilyenkor, a nagy felbátorodás helyett, csomóba ugrott össze a gyomrom. Apámmal ellentétben ugyanis én Isten angyalait soha nem kedves és légies lényeknek, inkább robosztus, tetovált felkarú, rendíthetetlen harcosoknak láttam. Nem volt ez baj egyébként, nem bántam, kicsi gyomorral úgyis szebben énekel az ember. Több helye marad a hangnak a mellkasban.

Csodagyerek, veregették a vállam az ismeretlen, csontos kezű öregasszonyok a templomban, meg a puha kezű, pocakos férfiak az iskolában, én meg nem értettem, mégis mi a csoda abban, ha az ember énekel. Inkább az a csoda, ha nem. Az ember énekelve születik, évekig szavai nincsenek, csak a fülében a zene, amit… a szeretet által az anyja ajándékoz neki. Ha volt csoda bennem valami, akkor talán az, hogy hogyan került belém az isteni zene, ha egyszer az anyám néma volt.

Érdekes különben, milyen sokáig nem tudtam, fel sem tűnt, hogy anyám néma. Szavakkal ugyan nem beszélt hozzám, de ahogy mosolygott, ahogy ringatott a karja, ahogy feküdt velem hanyatt a nyári mezőn a virágok közt, meg amikor magával vitt az erdő mélyére madarat hallgatni, azzal több zenét ajándékozott nekem, mint apám gramofonjai. Apám zenét tanított nekem, megszállottan, anyám ennél is többet: az ütemek közti csendet. Ő tanított meg arra, hogy a hang önmagában nem jelent semmit, hogy a világot kifordítani a hangok közötti csenddel lehet.

Az ember a zaj, de Isten a csend, mondta anyám aznap este, amikor meghalt. Feküdt az ágyon, nem volt se fiatal, se öreg, nem is volt kora. Talán a világmindenség kezdetétől a végéig benne őrzött szavak hagyták meg a testét és a lelkét változatlannak. Feküdt, a feje magasan felpolcolva a párnára, a kezei a feszesre húzott takarón, és engem nézett. Magához ölelt a tekintete, és énekelt. A mai napig hallom.

Persze a csodagyerekek élete nem csodálatos, és nem is irigylésre méltó, inkább unalmas. Anyám halála után apámnak nem volt maradása, ezért útnak indultunk, és a napjaink utazással, meg fellépésekkel teltek. A csodagyerek ugyanis sosem gyerek, felnőtt inkább, teljesítménye is a felnőttek felől látszik olyannak, amilyen. Gondolom, ezért használják ezt a kifejezést kizárólag felnőttek, gyerekek soha.

Én apámat ezért a sok utazásért meg fellépésért nem bántottam soha, rosszat se gondoltam, nem hibáztattam semmiért, még a baleset után sem, mert egész életemben meg voltam győződve róla, hogy nincsenek véletlenek.

Egy téli estén történt egyébként, esett, a lovak fáradtak voltak, megcsúsztak a felázott, agyagos földön, a szekér felborult, én pedig álmomban repültem le róla. Nem ébredtem fel, csak amikor felakadtam a kerítésre, egészen szörnyű módon, mégis szerencsésen, mert életben maradtam, csak a nyakam szorult a vasak közé. De Isten aznap éjjel biztosan nem hunyta le a szemét, mert a kerítés az orvosé volt, engem pedig kiszabadítottak, bevittek a házba, és néhány nap múlva már lábra is álltam. Apám nem volt ilyen szerencsés, a kövek közé zuhant, és rögtön a nyakát is szegte.

A csúnya zúzódások miatt eleinte nem tudtam megszólalni, később meg, ahogy apadt a duzzanat, egészen hozzászoktam a csendhez. Megszerettem az időt, amit hallgatással tölthettem. Milyen igaza volt anyámnak.

Az orvos házában, ahova befogadtak, sosem hallottak még rólam, úgyhogy szentül hitték, és hiszik a mai napig is, hogy az Úr nem adott nekem hangot. Húsz éve élek itt, és ha megkérnek rá, játszom a családnak meg a vendégeknek, a lányok is tőlem tanultak zongorázni. Egyébként a kertben gondozom a növényeket. Boldog vagyok. A Mindenható angyalai szünet nélkül énekelnek nekem.