Úgy
becsüld meg magad, hogy a hangod a Mindenható angyalaitól kaptad kölcsön – mondta
apám a fellépések előtt. Bátorítani szeretett volna nyilván, de nekem ilyenkor,
a nagy felbátorodás helyett, csomóba ugrott össze a gyomrom. Apámmal
ellentétben ugyanis én Isten angyalait soha nem kedves és légies lényeknek,
inkább robosztus, tetovált felkarú, rendíthetetlen harcosoknak láttam. Nem volt
ez baj egyébként, nem bántam, kicsi gyomorral úgyis szebben énekel az ember.
Több helye marad a hangnak a mellkasban.
Csodagyerek,
veregették a vállam az ismeretlen, csontos kezű öregasszonyok a templomban, meg
a puha kezű, pocakos férfiak az iskolában, én meg nem értettem, mégis mi a
csoda abban, ha az ember énekel. Inkább az a csoda, ha nem. Az ember énekelve
születik, évekig szavai nincsenek, csak a fülében a zene, amit… a szeretet
által az anyja ajándékoz neki. Ha volt csoda bennem valami, akkor talán az,
hogy hogyan került belém az isteni zene, ha egyszer az anyám néma volt.
Érdekes
különben, milyen sokáig nem tudtam, fel sem tűnt, hogy anyám néma. Szavakkal
ugyan nem beszélt hozzám, de ahogy mosolygott, ahogy ringatott a karja, ahogy
feküdt velem hanyatt a nyári mezőn a virágok közt, meg amikor magával vitt az
erdő mélyére madarat hallgatni, azzal több zenét ajándékozott nekem, mint apám
gramofonjai. Apám zenét tanított nekem, megszállottan, anyám ennél is többet:
az ütemek közti csendet. Ő tanított meg arra, hogy a hang önmagában nem jelent
semmit, hogy a világot kifordítani a hangok közötti csenddel lehet.
Az
ember a zaj, de Isten a csend, mondta anyám aznap este, amikor meghalt. Feküdt
az ágyon, nem volt se fiatal, se öreg, nem is volt kora. Talán a világmindenség
kezdetétől a végéig benne őrzött szavak hagyták meg a testét és a lelkét
változatlannak. Feküdt, a feje magasan felpolcolva a párnára, a kezei a
feszesre húzott takarón, és engem nézett. Magához ölelt a tekintete, és
énekelt. A mai napig hallom.
Persze
a csodagyerekek élete nem csodálatos, és nem is irigylésre méltó, inkább
unalmas. Anyám halála után apámnak nem volt maradása, ezért útnak indultunk, és
a napjaink utazással, meg fellépésekkel teltek. A csodagyerek ugyanis sosem
gyerek, felnőtt inkább, teljesítménye is a felnőttek felől látszik olyannak,
amilyen. Gondolom, ezért használják ezt a kifejezést kizárólag felnőttek,
gyerekek soha.
Én
apámat ezért a sok utazásért meg fellépésért nem bántottam soha, rosszat se
gondoltam, nem hibáztattam semmiért, még a baleset után sem, mert egész
életemben meg voltam győződve róla, hogy nincsenek véletlenek.
Egy
téli estén történt egyébként, esett, a lovak fáradtak voltak, megcsúsztak a
felázott, agyagos földön, a szekér felborult, én pedig álmomban repültem le
róla. Nem ébredtem fel, csak amikor felakadtam a kerítésre, egészen szörnyű
módon, mégis szerencsésen, mert életben maradtam, csak a nyakam szorult a vasak
közé. De Isten aznap éjjel biztosan nem hunyta le a szemét, mert a kerítés az
orvosé volt, engem pedig kiszabadítottak, bevittek a házba, és néhány nap múlva
már lábra is álltam. Apám nem volt ilyen szerencsés, a kövek közé zuhant, és rögtön
a nyakát is szegte.
A
csúnya zúzódások miatt eleinte nem tudtam megszólalni, később meg, ahogy apadt
a duzzanat, egészen hozzászoktam a csendhez. Megszerettem az időt, amit
hallgatással tölthettem. Milyen igaza volt anyámnak.
Az
orvos házában, ahova befogadtak, sosem hallottak még rólam, úgyhogy szentül
hitték, és hiszik a mai napig is, hogy az Úr nem adott nekem hangot. Húsz éve
élek itt, és ha megkérnek rá, játszom a családnak meg a vendégeknek, a lányok
is tőlem tanultak zongorázni. Egyébként a kertben gondozom a növényeket. Boldog
vagyok. A Mindenható angyalai szünet nélkül énekelnek nekem.
