Húsvét

Négyen vártak az állomáson, vagy talán öten, erre nem emlékszem pontosan. Kivételesen előbb jött be a pesti gyors, mint az enyém.

– Egyedül jöttél?

– Igen.

– Értem.

Megfigyeltem, hogy az emberek gyakorta tesznek fel ostoba kérdéseket olyan helyzetben, amikor egy másik, sokkal fontosabb kérdést kellene feltenni, és válaszképpen szinte minden esetben azt mondják, értik, pedig nyilván nem.

Kabátban is fáztam, korai volt az ünnep a vonakodva érkező tavaszban. A kisbusz ablakai mögött a táj most se szép, se kedves nem volt, inkább csak szükségszerű. Nem baj, legalább nem kellett gondolkodni. Csak aki mindent maga mögött hagy, csak aki mindenkit maga mögött hagy… Jó, ez a rész már egész jól megy.

Amikor megérkeztünk, néhányan az udvaron cigarettáztak,  mert ezek még cigarettázós idők voltak, amikor a gonosz még veszélyesebbnek tűnt, mint a nikotin. Hogy a hirtelen örömöt hogyan kell szégyenlősen vagy éppen fegyelmezetten elrejteni, eldugni a kabát ujjába, nem tudtam, igaz, azóta sem tanultam meg.  István zavartan fejtegette az örömöm a nyakáról.

– Már csend van – suttogta komolyan.

– Ja, igen – mosolyogtam, mert mosolyogni mindig lehet, még akkor is, ha az ember baromságot csinál.

– Egyedül jöttél? – kérdezte, és csodálkozva nézett a kisbusz felé. – Ő nem jött veled?

– Nem.

– Gyere ide – szólt oda János az ajtóból. Hálás voltam neki, mert István kérdezett volna még, én meg nem nagyon tudtam volna mit felelni neki.

Amikor először találkoztam Jánossal, előző októberben, nagyon meglepődtem. Egyáltalán nem ilyen papot képzeltem magamnak. Szikárabbat akartam, magasabbat és szigorúbbat, egy jezsuitát talán, de semmiképp sem egy  farmernadrágos pálost.

A házban sötét volt és hideg, megállt a konyhában.

– Kérsz kávét?

– Igen.

– Ott van. Tölts magadnak, én nem iszom.

Az üvegpohár vastag falán belül megrekedt a meleg, én meg az egyre csak kavargó sötétséget néztem.

– Ettél már ma? – kérdezte.

– Nem.

– Kenyeret adhatok.

– Nem kérek.

– Eszel te egyáltalán?

– Te sem eszel.

– Böjt van.

–  ...

– Jó. Hatkor ima.

– Most mi lesz?

– Hogyhogy mi lesz?

– Mi lesz a keresztelővel?

– Mi lenne? Ma böjtölsz, holnap is. Szombat éjjel vigília, vasárnap napfelkeltekor megkeresztellek.

– De...

– Mit de?

– Nem tudom.  Ha nem jön el?

– Akkor nem jön.

Nézem a szemét. Nézem az arcát. Ahogy ráncolja a homlokát, miközben Istenre gondol, és ahogy összeszorítja az ajkait.

– Menj.

Tudom, hogy most szeretne egyedül maradni, és szeretne haragudni valakire egy kicsit. Mondjuk rám, hogy Péterre ne kelljen már. Péterre, akit talán mindannyiunknál jobban szeret, akivel külön beszélgetéseik voltak, olyan beszélgetéseik, amiből rajtuk kívül nyilvánvalóan csak az Úristen értett valamit, ha egyáltalán, és aki egy őszi hétvégén magával vitt a plébániára.

– Gyere már el. Tetszeni fog, –  mondta.

– Péter, én nem vagyok hívő. Vagyis hiszek, de nem úgy, tudod. Énnekem a te Istened túl szigorú.

– Attól még eljöhetsz.

Érdekelt az az Isten, úgyhogy elmentem. Sütött a nap ránk, ő pedig két napig mosolygott.

Az ima után mindenki kapott egy szelet kenyeret és egy pohár vizet. Csend volt, mert Istennek barátja a csend. Megettem a kenyerem és megittam a vizem. Krisztus teste és vére. Vérutánzata. Dohányozni indultam, de egy barna hajú lány utánam jön a konyhába.

– És választottál már nevet? – kérdezte csendesen.

– Tessék?

– A keresztségben.

– Hát… ami most van, az nem jó? Hogy az legyen utána is, ami most van?

– Nem akarsz másikat? Lehet bérmaneved is. Én már választottam. Teréz leszek.

– Klassz, de én nem szeretnék csodát tenni.

Nem szólt semmit, csak rám meredt, hát édesem, a világ nem kis Szent Terézekkel van tele, gondoltam, jobb, ha megtanulod, aztán sarkon fordult és visszament a szobába. Hosszú, barna haja sértődötten lebeg utána a folyosón. Idegesítőek ezek a barna hajú szentlányok.

Az udvaron ketten dohányzunk, István meg én. Nem szólok egy szót se, nem akarok vitát, de hiába.

– Te tudod, te tudod, mióta szeretném, hogy megbérmáljon? Tudod, mióta kérem? Két éve.

– Nem tudtam.

– Erre te idejössz...

– Sajnálom.

Mindenhol hideg van. Fázom a házban, és fázom a temetőben is a nagy kőkereszt előtt, nézz rám, Krisztus,  folyik a forró viasz a kezemen, reszketek.  Két napja nem alszom, átlátszik a bőrömön a fáradtság.

Eszembe jut, ahogy vitatkoztak. Ahogy Péter nekitámadt, és megemelte a hangját: 'Hogy lehet ezt hagyni?' , és ahogy János  nagyon csendesen csak annyit mondott: 'Ezt nem a te dolgod megítélni.'  És eszembe jut az is, amikor januárban ott ültünk az egyetemi büfében ketten, én hideg és keserű kávét ittam, ő pedig a kezemet nézte. A gyűrűt nézte a kezemen.

Csend van idebent, a templom ijedt-sötét, néma. Hirtelen, figyelmeztetés nélkül lesz hajnal, de akkor már egyedül állok a szentélyben. Valaki hozzám lép, felöltöztet. A miseinget megköti a derekamon.

Nem látok semmit és nem hallok semmit. Nincs levegő, csak fény, az utolsó belégzésnél megáll a rekeszizom, nincs több mozgás, nincs több tér és idő. A homlokomon végigfolyik a meleg olaj. Ellene mondok a Sátánnak. Ellene mondok a bűn szerzőjének és fejedelmének.

A Húsvét ünnepe, a feltámadás egyedül ér. Nincs velem senki. A templom kőpadlóján fekszem.