Mát két éve lakom itt, de egy pillanatig sem bánom, hogy ideköltöztem. Itt még a falevelek suttogását is hallani néha. Ülök odakint a verandán, figyelem a csendbe belesóhajtó délutánokat, nézem a felhők alatt úszó madarakat.
Kisváros ez, itt nincs sok vendégem, de szinte minden délelőtt eljönnek. Ez itt nem olyan, mint a nagyvárosban, errefelé ráérnek az asszonyok délelőtt, mind korán kel, nézik a színes hajnalt, meg ahogy a férjük autóba ül, hogy munkába menjen. A gyerekek buszra szállnak, az asszonyok meg magukra maradnak a csenddel. Akkor jönnek át hozzám.
Jó lesz itt neked, meglátod, mondta a nagybátyám, rengeteg kuncsaftod lesz, és igaza lett. Az elődöm, akitől átvettem az üzletet, egy violakék hajnalon hagyta el ezt a vidéket. Kellesz itt, hidd el, mondta a nagybátyám, én meg összecsomagoltam a szerszámaimat, másnap meg már itt álltam a hófehér bőrrel húzott szék mögött, vágtam és beraktam, hullámokat igazítottam, színeztem az ősz tincseket.
Szeretnek itt nálam ezek a kedves nők délelőttönként. Szeretik, ahogy a hajukba túrok, szeretik, ahogy a fejbőrüket masszírozom mosás közben. Abby, olyan finom a kezed, Abby, olyan ügyesen vágsz. Ilyeneket mondanak. De tudom, hogy nem csak ezért jönnek, hanem a történeteik és a titkaik miatt. A történeteik és a titkaik miatt, amiket néha csak velem mernek megosztani, mert velem semmit nem kockáztatnak.
Abby, mondják nekem csavarás közben, én már nem szeretem a férjem. Abby, mondják mosás közben, megint terhes vagyok. Abby, mondják míg kikeverem a festéket, tegnap meghalt anyám. Én pedig minden történetet és minden titkot végighallgatok. Bólintok, lássák, hogy értem, hogy megértem, hogy sajnálom, hogy örülök, hogy együttérzek velük. Az ő történetük az én történetem, az ő bánatuk, az én bánatom, az ő titkuk az én titkom. Örökre megőrzöm mindet magamban. Sok-sok életet élek. Egyszerre vagyok gazdag és szomorú, a közösség része, mégis végtelenül magányos.
Tudod, többnyire csak délelőtt dolgozom, délután otthon vagyok, kézimunkázom, hallgatom a lemezeimet. Délután a vendégeim már együtt kávéznak, egymással osztják meg a történeteket és titkokat. Persze, mosolygok, a cenzúrázott változatokat.
Ritkán van délutáni vendégem. Talán két-három havonta, ha előfordul, de akkor mindig házhoz megyek. Bevezetnek a szalonba, a családtagok kisírt szemmel, fáradtan ülnek, szavukat se hallani. Egyikük a hálószobába vezet, csendesen ajtót nyit, de nem jön be velem. A szobákban hűvös virágillat, félhomály. Milyen szép is az ember, gondolom ilyenkor mindig, milyen teljes és megismételhetetlen csoda.
Egyedül dolgozom, végigsimítom az arcot, elhagyta már őket minden gond, minden feszültség, minden szenvedés; kisimultak a ráncok. Megfésülöm hajat, utánaigazítok a fazonnak, gyengéd loknikba rendezem a fürtöket. Úgy helyes, hogy mind az angyalra hasonlít végül, még ha öregségére keserű vagy feledékeny is lett. Ha készen vagyok, egy kis időre az ágy szélére ülök, a kezembe fogom a kezüket, és végre én is mesélek. Elmesélem nekik az életemet, a titkaimat, az örömeimet és a bánataimat. Némák mint én, értik minden szavam.
