Abby

Szépek a hajnalok errefelé, tudod? Rózsaszínek, szürkék, világoskékek. Mióta itt vagyok még soha nem esett hajnalban. Azt mondta a nagybátyám is, amikor idehívott, majd meglátod, Isten mennyire szereti a hajnalokat errefelé, és nem tévedett.

Mát két éve lakom itt, de egy pillanatig sem bánom, hogy ideköltöztem. Itt még a falevelek suttogását is hallani néha. Ülök odakint a verandán, figyelem a csendbe belesóhajtó délutánokat, nézem a felhők alatt úszó madarakat.

Kisváros ez, itt nincs sok vendégem, de szinte minden délelőtt eljönnek. Ez itt nem olyan, mint a nagyvárosban, errefelé ráérnek az asszonyok délelőtt, mind korán kel, nézik a színes hajnalt, meg ahogy a férjük autóba ül, hogy munkába menjen. A gyerekek buszra szállnak, az asszonyok meg magukra maradnak a csenddel. Akkor jönnek át hozzám.

Jó lesz itt neked, meglátod, mondta a nagybátyám, rengeteg kuncsaftod lesz, és igaza lett. Az elődöm, akitől átvettem az üzletet, egy violakék hajnalon hagyta el ezt a vidéket. Kellesz itt, hidd el, mondta a nagybátyám, én meg összecsomagoltam a szerszámaimat, másnap meg már itt álltam a hófehér bőrrel húzott szék mögött, vágtam és beraktam, hullámokat igazítottam, színeztem az ősz tincseket.

Szeretnek itt nálam ezek a kedves nők délelőttönként. Szeretik, ahogy a hajukba túrok, szeretik, ahogy a fejbőrüket masszírozom mosás közben. Abby, olyan finom a kezed, Abby, olyan ügyesen vágsz. Ilyeneket mondanak. De tudom, hogy nem csak ezért jönnek, hanem a történeteik és a titkaik miatt. A történeteik és a titkaik miatt, amiket néha csak velem mernek megosztani, mert velem semmit nem kockáztatnak.

Abby, mondják nekem csavarás közben, én már nem szeretem a férjem. Abby, mondják mosás közben, megint terhes vagyok. Abby, mondják míg kikeverem a festéket, tegnap meghalt anyám. Én pedig minden történetet és minden titkot végighallgatok. Bólintok, lássák, hogy értem, hogy megértem, hogy sajnálom, hogy örülök, hogy együttérzek velük. Az ő történetük az én történetem, az ő bánatuk, az én bánatom, az ő titkuk az én titkom. Örökre megőrzöm mindet magamban.  Sok-sok életet élek. Egyszerre vagyok gazdag és szomorú, a közösség része, mégis végtelenül magányos.

Tudod, többnyire csak délelőtt dolgozom, délután otthon vagyok, kézimunkázom, hallgatom a lemezeimet. Délután a vendégeim már együtt kávéznak, egymással osztják meg a történeteket és titkokat. Persze, mosolygok, a cenzúrázott változatokat.

Ritkán van délutáni vendégem. Talán két-három havonta, ha előfordul, de akkor mindig házhoz megyek.  Bevezetnek a szalonba, a családtagok kisírt szemmel, fáradtan ülnek, szavukat se hallani. Egyikük a hálószobába vezet, csendesen ajtót nyit, de nem jön be velem. A szobákban hűvös virágillat, félhomály. Milyen szép is az ember, gondolom ilyenkor mindig, milyen teljes és megismételhetetlen csoda.

Egyedül dolgozom, végigsimítom az arcot, elhagyta már őket minden gond, minden feszültség, minden szenvedés; kisimultak a ráncok. Megfésülöm  hajat, utánaigazítok a fazonnak, gyengéd loknikba rendezem a fürtöket. Úgy helyes, hogy mind az angyalra hasonlít végül, még ha öregségére keserű vagy feledékeny is lett. Ha készen vagyok, egy kis időre az ágy szélére ülök, a kezembe fogom a kezüket, és végre én is mesélek. Elmesélem nekik az életemet, a titkaimat, az örömeimet és a bánataimat. Némák mint én, értik minden szavam.

Ha megkérdezik

Akkor törött ezer darabos, szépen kidolgozott angyalszárny-mintásra a kijelzőm, amikor dühömben utána dobtam a telefont. Azóta sem cseréltettem ki az üveget, és amikor végighúzom a képernyőn a mutatóujjam, hosszában vág bele a szilánk a szárny tövénél. Mindig azt mondom, ha megkérdezik, hogy drága, nem költök ilyesmire, pedig csak nem szeretném elfelejteni, milyen fájdalmas is lehet a szabadság.
Állok az ablaknál, és nézem a kertet. Ezt csinálom. Mondhatnám, hogy főfoglalkozású kertnéző vagyok, de ez nem igazán foglalkozás, inkább szenvedély. Öt éve vagyok itt, azóta nézem a kertet, és bármennyire is dühítem vele az embereket, ezt sosem unom meg, mert, hát ezt talán csak a kertnézők érthetik meg, én minden reggel másik kertet nézek.
Egyik nap például volt itt egy mókus.  Nem emlékszem pontosan melyik nap, de még ősz volt, rálógott a felhők hasa a hegyre, később esett is, nagy, bánatos, hideg cseppekben, ahogyan a nők sírnak, amikor elveszítik a macskájukat. De akkorra már a mókus nem volt sehol.
Ha megkérdezik, mit nézek, azt szoktam mondani, hogy a leveleket. Ez persze nem igaz, mert nagyon sok dolgot nézek a leveleken kívül is, például az eget, meg a föld színeváltozását, de tudom, mennyire fontos, hogy az ember ne veszítse el teljesen a kapcsolatát a külvilággal, emiatt aztán mindig egyszerűen válaszolok, nem ijesztem el az embereket, nem mondom, hogy bazmeg, hagyjál békén, nem érdekelsz, jobb szeretnék csendben lenni. Pedig jobb szeretek csendben lenni, mert akkor én kérdezek magamtól. Mit nézel, kérdezem magamtól. A fákat nézem, a karcsú nőket, a terhes anyákat, a barázdált arcú, mihaszna öregeket, az örömöket nézem, meg a szenvedést, a padon a férfit, aki mindig magányos és mindig szomorú, magamat nézem, az én tükörképem vetül a karcsú nőre, a terhes anyára, a barázdált arcú, mihaszna öregekre, és a férfira, aki mindig magányos és mindig szomorú.
Állok az ablaknál, és ha megkérdezik, hogy vagyok, azt mondom, jól. Akkor is azt mondom, amikor rosszul vagyok, mert annak sincs sok értelme, hogy az ember válogatás nélkül legyen őszinte mindenkivel. Főleg idegenekkel.
A ház egyébként a városközpontban lett kijelölve, az állomástól nem messze, mégis ritkán jönnek látogatók. Az utolsó járvány óta amúgy sem mindig engedik be őket, vigyáznak ránk. Szeretek arra gondolni, hogy számítunk még, hogy számít, élünk-e, de lehet, hogy nincs igazam, és a járvány mi vagyunk, tőlünk kell megvédeni a látogatókat. Ezt egyszer meg is kérdeztem az egyik fiatal szállítótól, de csak nevetett. Mindig elfelejtem, hogy az Újakon nem fog a halál.
- Nem ülne le inkább?
- Miért?
- Nem tudom. Biztos fárasztó egész nap az ablaknál állni.
- Legalább alszom éjjel.
- Alszik?
- Néha.
- Nem szeretne kimenni a kertbe?
- Nem hiszem.
- Pedig mindig a kertet nézi.
- Pont azért. Olyannak szeretem, amilyennek látom.
- Nem értem.
- Innen szépnek és békésnek tűnik. Karcsú nők, és szomorú férfiak laknak benne. Egyszer láttam egy mókust is.
- Mókust?
- Azt.
- Szerintem mókusok már nem léteznek.
- Hát ezért nem akarok kimenni. Nehogy az én valóságom összekeveredjen a kintivel.
- Furcsa dolgokat mond.
- Talán azért vagyok itt.
- Értem. Hozzak esetleg valamit?
- Egy pohár vizet, ha lenne szíves.
Egyébként megkedveltem ezt a fiatalembert. Magas, vékony, a bőre világosbarna, a teste izmos. Már jól beszéli a nyelvünket, de olyasmiről, hogy mikor jött, vagy hogy megtalálta-e a számítását, nem beszélünk, hiszen azt sem tudom, hogy hívják, vagy hogy van-e az Újaknak neve egyáltalán, de ennek sincs jelentősége, az én nevem is elveszett.
- Ma mit néz?
- A leveleket.
- Szereti a leveleket?
- Szeretem.
- Nem unalmasak?
- Nem.
- Láttam a telefonját. Hogy eltört a képernyője.
- Igen. Leejtettem.
- Ha gondolja, megcsináltatom.
- Nem érdemes. Sokba kerül.
- Ugyan. Ősrégi modell. Csak az ujja miatt gondoltam.
- Nincs kit felhívnom. Igazából előfizetésem sincs.
Aztán mégis megcsináltatta. Talán kilopta a párnám alól valamikor, nem tudom. Mosolyogtam. Ennyi idő után ő volt az első ember, akinek talán mégis szerettem volna mesélni valamit. Elmesélni, hogy nem gondoltam, ilyen lesz majd megöregedni; hogy ilyen rossz szagú, ilyen állott, ilyen tehetetlen. Hogy ennyire idegen lesz a világ. Végül mégsem meséltem neki, de ha néha odaállt mellém az ablakhoz, együtt néztük a kertet. Mutattam neki a karcsú fákat, a szomorú bokrokat és az ezerszínű faleveleket.
Békés, hamuszínű napok voltak, gyakran esett. Egyik éjjel néhány fegyveres tört be a házba, minket nem bántottak, csak az Újakat keresték. Mindenkit elvittek. Aki ellenállt, az a helyszínen kivégezték.
Állok az ablaknál, nézem a kertet. Az ablak jobb alsó sarkából indulva szépen kidolgozott angyalszárny-mintásra repedt az üveg. A kertben csend van és hűvös, egy szürke mókus ugrál a földön, a kerítés mellett. Amikor végighúzom az üvegen az ujjam, a szárnytőnél hosszában vág bele a szilánk. Ha megkérdezik, miért nem hagyom békén a törött üveget, majd azt mondom, nem szeretném elfelejteni, milyen fájdalmas a szabadság. De az is lehet, hogy nem kérdezik meg.

Neon

Ilyen az április mindig, üres hónap, mondta, nincs benne semmi szeretnivaló: se újjászületés, se halál, se remény, se veszteség.
Állt az ablaknál, a párkányra támaszkodott, milyen koszos az ég alja, mondta, megint a felhők alá fújta a világ szemetét a szél.
- Nem ülsz inkább ide?
- Odaülök.
- Mire gondolsz?
- Nem gondolok semmire.
- Ne hazudj.
- Sosem hazudtam.
- Mindenki hazudik. Kényelmesebb. Arra gondolsz, hogy most már hamarosan meg kell halni?
- Nem fogsz hamarosan meghalni.
- Nem ezt kérdeztem.
- Mindenki meghal.
- Erre gondolsz?
- Nem gondolok erre. Miért kellene mindig a halálra gondolnom?
- Nem kell, csak kérdeztem.
- Pihenj egy kicsit. Alig aludtál.
- Azért nem alszom, mert nem akarok aludni.
- Akkor legalább legyünk egy kicsit csendben.
- Nem akarsz olvasni inkább?
- Olvashatok.
Nézem a kezét, most már az övé is sovány, lerágta az idő a csontokról a húst. Tétován lapozgat, sosem emlékszik, hol tartottunk, én sem.
- Innen jó?
- Jó.
- Miért mindig ebből a könyvből olvasunk?
- Mert szeretem hallgatni a hangod.
- Olvashatnék másból is.
- Ezt nem szereted?
- Mindegy.
Szeretem, amikor olvas, olyankor máshol van, messze futnak a gondolatai, a mocskos, áprilisi felhőkön túlra, érzi a bőrén a napfényt, hallja a sirályokat a tenger felől, kávét főz nekem egy ismeretlen konyhában, kockás takarót terít rám, amikor elalszom a teraszon, este bort tölt magának.
- Nem szeretnél elutazni?- kérdezi.
- Nem.
- Hazudsz.
- Jaj, hagyj már ezzel.
- Elutazhatunk, ha akarod.
- Jó, majd elutazunk. Hamarosan.
- Nem fáj?
- Mi?
- Hogy mindig itt kell lenned?
- Nem.
Tényleg nem zavar, hogy itt vagyok. Csend van, a nővérek is csak kora reggel jönnek be, ágyneműcsere, lázmérés, mintha volna valami értelme azt mérni, hány fokos a haldokló test, melegebb vagy hidegebb, mint az élettel teli, talán mert van egy ilyen kutatás, azért kell, hány fokon távozik az élet végül, nagymintás statisztikai felmérés rengeteg változóval. A falak fakó sárgák, arra gondolok, minden nap fakóbbak, kiszívja belőlük a színt a sok utolsó sóhaj, de az is lehet, hogy sosem merték ezt a szobát élénk színre festeni.  Meg ne gondolja magát az ember.
- Sovány vagy. Eszel te rendesen?
- Persze.
- Aggódom érted.
- Azért ez vicces.
- Nem aggódhatok?
- Aggódhatsz.
- Egyél valamit.
- Nem vagyok éhes.
- És ha eszem veled?
- Jó.
Elég sokat fogytam az utóbbi hetekben, de nem érdekel, a test olyan, hogy változik. Ha úgy hozza a szükség raktároz, máskor feléli a tartalékait. Egy ideje a tartalékaimból élek, mert a kórházban alig van igazi étel, még a büfében is csak olyasmit árulnak, aminek semmi köze ahhoz, amit a test józan állapotában kívánna. A büfés is a halálra készül. A más halálára.
Este van és reggel. Aztán fordítva. Az idő itt már nem más, csak állandó tükörképe önmagának. Az ablakból visszatükröződik a folyosói neon, leszállópálya az angyaloknak. Átadás-átvételi jegyzőkönyv, gyors, olvashatatlan aláírás, basszameg, minek ez a rengeteg papír, nem hiányzik már senkinek ő sem, jó, mindegy, tudom, szigorú számadású nyomtatvány, aki ezt is kitalálta.
- Felébredtél?
- Ne haragudj.
- Örülök, ha alszol. Kimerült vagy.
- Összebújunk?
- Össze.
- Szép vagy.
- Szokjál le a hazugságokról.
- Sosem hazudtam neked.
- Tudom.
- Alhatunk együtt?
- Nem zavarja a nővéreket.
- Akkor jó. Félsz?
- Nem félek. Sosem féltem a haláltól.
Valamikor éjfél után maradok végleg magamra, de hagyom, hogy a karjaimban hűljön ki a teste. Csak hajnalban adom át az angyalnak.