Apám kertje

Apám olyan ember volt, aki szerette a földet. Nem a sajátját, nem a szomszédét, nem a Kővágőszőlős mellettieket, nem a legenyeieket, csak úgy általában a földet. Megfigyeltem, hogy az ilyen ember széttárt ujjai közt úgy pereg át a föld, hogy minden titkát azonnal elárulja neki. Nem úgy, hogy akkor mennyi a péhá, meg a mész számszerűleg, hanem hogy ebbe aztán búzát nem érdemes, meg hogy akkor ide talán valami gyümölcsfát esetleg.

Én csodáltam apámat ezért a képességéért. Sokszor láttam gyerekként, vagy lehet, hogy nem sokszor, de az a kevés alkalom megmaradt bennem, ahogy áll, morzsolja a földet, és valahova a távolba néz. Azt gondoltam, visszavágyik északra, egy másik föld illatára emlékszik, a másik föld tapintására, de ma már nem tudom. Az is lehet, hogy nem vágyott sehova, talán csak egy kertre, ami az övé, talán csak egy kis földre, amit minden reggel elmorzsolhatott volna az ujjai közt.

Apám tényleg szeretett volna kertet, de sosem lett neki saját, ezért eljárt másokéba, ha hívták, segíteni. Volt érzéke a földhöz, nyilván mert szerette, és a föld is viszontszerette őt. Vannak ilyen emberek.

Ment, ha hívta valaki, ásni, gazolni, ültetni, kutat fúrni, alapot ásni. Leginkább szívességből, mert ha földhöz kellett érni, apámnak volt kedve. Aztán ahogy öregedett, már nemigen adódott ilyen munka, maradt a betonrengeteg, a kerttelen, városi élet, és csak nagy néha, ha anyám öccséhez mentek a hegyre, akkor hajolt le, vett a kezébe egy marék földet, és amíg morzsolta az ujjai közt,  valahova messze bámult. Délre nézett, mert arra adódott a kilátás, de északra gondolt.

Ha jó lett volna, ha használt volna embernek egy kert, akkor apámnak biztosan jót tett volna, mert szerette és becsülte volna a földjét, és minden benne lakó növényt vagy állatot.

De úgy lett, hogy életében nem jutott neki saját kert, csak halálában, akkor is csak egy picike. Annyi föld épp, amennyi kényelmesen körülölel egy emberi testet, amennyibe gyökeret verhet egy bokor vagy éppen húsz tő árvácska, mikor minek van szezonja, és amennyire ráfér temetés után a sok koszorú egy verőfényes januári délutánon. És mert apám sosem volt nagyravágyó ember, neki ennyi elég is lett.

Én is szeretem a földet. Nem úgy persze, mint ő, nem értve, csak rácsodálkozva, és szeretek a kertjében dolgozni, mert bár tulajdonképpen nem értek a növényekhez, ültetni jó. Amikor ültet az ember, bele kell nyúlnia a földbe, éreznie kell a puha és meleg rögöket az ujjai közt, a más testén fényesre hízott giliszták hirtelen, ijedt menekülését, meg a földet behálózó gyökerek makacs ragaszkodását - éreznie kell az élő földet. Aki nyúlt már frissen ásott földbe puszta kézzel, az tudja, mit érezhet az ember testébe nyúló sebész, és minden bizonnyal átéli azt a szégyenlős tiszteletet is, amit élő élőt tapintva mindig is érez.

Amikor apám kertjében vagyok, arra gondolok, bármennyire is szeretem az övét, én nem vágyom földre. 

Négyszázharminckettő

Négyszázharminckettő... négyszázharminckét lépés a templomtól a vaslapig.

- Gyere már! Nem látod, hogy mindjárt itt a vihar? Ne ácsorogj itt!

- Hagyjál!

- Még a végén beléd csap egy villám. Ne szórakozz, hallod? Á, nem vagy normális.

- Hagyjál békén!

Megint itt állok. Most nem a templomtól rohantam idáig, és nem számoltam a lépéseket. Egyébként is. Egy gyerek négyszázharminckét lépése mennyi felnőtt lépésben? Egy kislány futva megtett négyszázharminckét lépése mennyi egy öregasszony bizonytalan, reszketeg lépéseire átszámolva?  Lehet, hogy több. Vagy kevesebb. Nem a szám a lényeg.

Itt a vihar szele. Azt mondják, hogy érthetetlen, meg hogy megvadult az idő. Vadult a fenét. Akkoriban is pont ilyen dühösen rontottak a viharfelhők a városra, csak akkor talán kevesebbet nézték az emberek az eget, és többet a földet. A földet... ezt, vagy azt, ahova majd eltemetnek?

- Gyere már, hallod? Ne állj itt, mint valami madárijesztő. Gyere haza! Tiszta hülyének néznek itt mezítláb. Gyere, menjünk haza, anya. Főzök neked egy teát.

- Mindjárt. Te menj csak előre. Hadd várjam meg, míg ideér az eső.

- Akkor legalább vedd fel a kabátom, jó?

Van ez az elképzelés, hogy az embert meg kell védeni a világtól. A nőt különösen is. A bánattól, az esőtől, az igazságtól - az élettől. Bánatkabát, esőkabát, igazságkabát - életkabát. 100% poliamid. Made in China. Praktikusan tokba hajtogatható életkabát több színben. Élet esetén a tokból kivenni szíveskedjenek, majd gyorsan kihajtogatni és elöl összegombolni. Vagy hátul összekötni. Ja nem, az más, azt adják az emberre, csecsemőre, bolondra. Az mindig fehér, ez mindig színes. Aláfülled egy kicsit a maradék élet.

Négyszázharminckét lépés a templomtól a Szent Miklós romja melletti vaslapig.
Ha a hegy mögül jön a vihar, a templomkertből sokáig nem is lehet észrevenni.

- Gyere csak ide!

- Igen?

- Miért vagy te megint itt?

- Szeretek itt lenni. Csend van.

- Menjél haza, kislányom!

- Jó, mindjárt. Csak egy kicsit ülök itt.

- Mondd csak, mire vársz te tulajdonképpen?

- Hogy feltámadjon.

- Nézd, én értem, hogy hiányzik, de az emberek csak a végítélet napján támadnak fel.

- Tudom, atyám. De nem tudhatjuk biztosan. Talán ez a mai lesz az a nap.

- Talán igen, talán nem. Akkor sem töltheted az egész életedet a temetőben várakozva. Menj haza. Légy jó gyermek. Vihar közeledik. Ne érjen itt.

Néha a vihar gyorsabban érkezett, mint egyébként. Nem mindig lehetett kiszámolni rendesen. Kellett volna nézni az eget, de nem néztem. Csak a földet néztem, amivel betakarták. Szerencsétlen eset, ezt mondták az asszonyok, meg hogy megverte az Isten az anyját, amiért összeállt azzal a nős férfival... Hát nem az anyját, hanem engem vert meg az Isten, csak azt nem tudom, miért. Miért csap agyon az Isten egy hét éves gyereket dühében? Uram, mivel bántottalak meg ilyen nagyon?

Hét éves, de hát mit számít, hány éves az ember? Nem számít, csak a tejfölszőke haja, a rendetlenkedő szeplők az orrán, meg a kék szemei, amiben az ő annyira szeretett ege tükröződött még az ilyen esős napokon is.

- Gyere, nézd már, ott egy papagáj!

Feküdtünk a sínek mögött, a réten, a nyári fülledtségben. Ő hanyatt, én hason. Mindig így, mert ő az eget szerette nézni, én meg a földet.

- Milyen papagáj?? Hülye vagy, az csak egy felhő.

- Ó, Iza, micsoda unalmas vénasszony lesz belőled, meglátod. Te tudtad, hogy ha sokáig, ha eleget nézed az eget, esetleg meglátod az Istent? Vagy egy angyalt?

-  Jaj, hagyjál már! Menjünk. Mindjárt itt a vihar.

- Maradj még egy kicsit. Várjuk meg itt.

- Nem lehet. Kikapok.

- Akkor menj. De holnap gyere át. Rétes lesz.

Futottam, hogy még az eső előtt hazaérjek. Orkán. Ezt mondta apám este. Meg hogy jó, hogy legalább nekem volt annyi eszem, hogy hazajöjjek. Húzta a kabátját, vette a kalapját. Csak másnap délelőtt jött haza, akkor is a kocsmából. Odaállt elém, a ruhájából csurgott a víz a kőre. Csak annyit mondott, hogy Isten legalább engem megtartott.  Néztem a padlón a tócsát. Néztem, ahogy odagyűlt a bánatom mind abba a tócsába.

- Menj már, menj haza.

Szaladtam. Egy, kettő, villám, három, négy, öt, hat, dörgés... Anyám meg fog ölni, ha az eső idekint talál. Negyvenkettő, negyvenhárom, azonnal meghalt, nem szenvedett, hetvenhat, hetvenhét, úgy feküdt a koporsóban, mintha aludna, kétszátizenhat, kétszáztizenhét, egy kis, fekete lyuk a homlokán, kétszázhúsz, kétszázhuszonegy, Isten ujjának a nyoma, háromszázhuszonhat, háromszázhuszonhét, kellett neked az eget nézni, négyszázharmincegy, négyszázharminckettő. Megálltam. A Szent Miklós romjainál árkot ástak, és a lyukra, hogy bele ne essen valaki, vaslapot fektettek. Ez jó lesz. Már esett, a szél kíméletlenül tépte a fákat.

- Itt vagyok, vigyél el engem is. Vigyél el magaddal, mert vele akarok lenni, hallod? Hallod?

Nem hallotta. A vaslapot dühösen verte az eső, én hanyatt feküdtem, hátha az éjfekete felhők mögött mégiscsak meglátok valamit. Istent, őt, egy papagájt. Már mindegy lett volna, de nem láttam semmit. Végül apám jött értem. Egy hónapig feküdtem otthon tüdőgyulladással.

Az utóbbi évek egyre hevesebb viharainak köszönhetően mintegy ötven százalékkal nőtt a villámtevékenység a medencében. A lecsapó villámok gyakorisága miatt a  területet a kormány még tavaly ősszel katasztrófa sújtotta  övezetnek nyilvánította, és az ott lakókat a polgármester rendeletben kötelezte a környékükön található fémtárgyak elszállítására. A polgármesteri hivatal tegnap kiadott közleménye szerint, a várost nem terheli felelősség a haláleset miatt, hiszen a Szent Miklós templom romjainál található vaslapról nekik nem volt tudomásuk, az minden bizonnyal évekkel ezelőtt került oda.  A szerencsétlenül járt idős asszony közeli otthonából szökött meg, állítólag évek óta nem volt szellemi képességeinek teljes birtokában. A lecsapó villám egyébként másban szerencsére nem tett kárt. A testet a Szent Anna templomtól nem messze találták meg.

A polgári védelmi hatóság ismételten felhívja az állampolgárok figyelmét, hogy vihar idején ne tartózkodjanak a szabadban.