Szupermarket

Pont három éve, június elején költöztem ide, ebbe a különös országba. Emlékszem, mielőtt elindultam, hetekig nézegettem a neten a képeket, próbáltam elképzelni magam, ahogy végigsétálok az utcákon, tavasszal leülök a folyóparton a híd mellett, ősszel meg beülök abba a kis kávézóba, ahol csupa fekete-fehér kép függ a falakon, aztán azt is, ahogy hazaérek fáradtan a munkából, és belépek a házba, ahol lakom: minden békés és fehér.
Három éve… mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta, de még mindig nem tudtam megszokni az új életem, pedig szeretek itt, és nem bántam meg, hogy eljöttem; jól keresek, és egyáltalán nincs is olyan hideg, mint gondoltam. Jó, hogy itt is vannak szegények, olyanok, mint nálunk, mert a szegények hasonlítanak a világon legjobban egymásra, és tőlük érzi magát otthon az ember, bárhová is vesse a sors.
Lakik a közeli parkban egy öreg, neki szoktam néha ennivalót vinni, mert mióta itt élek, mindig van mit ennem, még hónap végén is. Szóval viszek neki kenyeret, meg sült húst vagy almát, ő meg megköszöni, próbálunk kicsit beszélgetni, de nem nagyon értem, amit motyog, neki meg nincs türelme kivárni, mire én összerakok egy mondatot.
Anyám persze nem örült a döntésemnek, hetekig hajtogatta, hogy szerinte a pénz nem minden, meg hogy az ember ott haljon meg, ahol született, és egyébként is, ha mindenki elmegy, nem lesz majd, aki megkeresi az öregek nyugdíját, az új országban pedig örök életemben betolakodó leszek, másodrendű állampolgár, aki soha nem viszi majd semmire. Megeszi a lelked az idegenség, hajtogatta egészen addig, míg el nem utaztam. Mára szerencsére elég jól megbékélt a helyzettel, és mióta minden hónapban hazaküldöm az itteni fizetésem negyedét, ami otthon azért elég nagy pénz, nem is tesz szemrehányást, most már inkább ő mondja, amikor felhívom és panaszkodom néha, hogy majd megszokod ott.
Majd megszokom itt persze, elég jól elboldogulok már, tudom az utcákat, meg a kávézót is, ahova reggelente beszaladok a tejeskávéért, meg a kifliért, mondjuk nincsenek benne fekete-fehér képek, de nem is olyan szörnyen drága, és megszoktam a házat is, ahol lakom, bár a lépcsőházat havonta csak egyszer takarítják, és az ablaktalan fürdőszobában múlt héten lepotyogott két csempe. Szóval nem mondom, hogy minden úgy van, ahogy elképzeltem, de azért egyáltalán nem rossz itt, sőt.
Csak a nyelv maradt idegen, azt még mindig nem sikerült rendesen megtanulnom, mert semmire sem hasonlít, és hiába vagyok itt már három éve, azt se mindig tudom eldönteni, hol végződik az egyik szó, és hol kezdődik a másik. Néha, hazafelé a buszon, csak hallgatom, ahogy beszélgetnek a mögöttem ülők, de nem akarom megérteni, mit mondanak, inkább hagyom, hogy elandalítson a dallam, pont úgy, mint amikor lázas betegen feküdtem otthon, és a nagyanyám mesélt nekem. Feküdtem, néztem a plafont, átmelegítettek a szavai, mint egy barátságos takaró.
De azért járok nyelvórákra heti kétszer, a főnököm ragaszkodott hozzá, valami támogatásból megy a rászorulóknak, úgyhogy nekem ingyen van. Egy magas, vékony férfi tartja az órákat, furcsa orrhangon beszél, és keveset nevet. Ez mondjuk nem szokatlan, mert itt keveset nevetnek az emberek, biztos a hideg miatt, mondja anyám a telefonban, de szerintem valami más oka is lehet. Ezen a héten a vásárlás a téma, már tudok egy csomó szót, csak a helyesírásukkal van gondom, mert minden betű külön egyéniség, egyik-másik szálkás, mint a tanár, de sok kis kerek is akad köztük, mint a jóltáplált lányok a pékségben.
Ma a zöldségekből írunk, úgyhogy elmentem a közeli boltba tanulni, nézegettem a furcsa alakú, idegen dolgokat, és próbáltam memorizálni, hogyan kell a nevüket leírni. Még jegyzetfüzetet is vittem magammal, amitől kicsit gyanús lehettem a biztonsági őrnek, mert aztán egészen a pénztárig kísért. Kifelé azért még felírtam a bolt nevét is, hátha kapok rá plusz pontot majd a tesztben. Nagyon hasonlít egy angol szóra, csak az S után még beletesznek egy Z-t is. Szupermarket.

Első nap

Anyám szerint az adott szó mindennél fontosabb, de én csekély jelentőséget tulajdonítok az adásnak, az eskünek, az ígéretnek. Elhibázott gondolat, hogy a szót szerződésként lehet adni vagy venni. A szó teremt. Amikor azt mondom, a tiéd vagyok, akkor nem szentesítek valami, hanem megteremtem a valóság egy olyan szeletét, amiben létrejöhet egy viszony. Embert teremtek Isten hasonlatosságára.

Ma reggel életet teremtek és esőt. A hetek óta tartó napsütés után ezen a fontos reggelen sűrű esőfüggönyön át lépek ki a lépcsőházból. A lépcsőházat és az esőt is én teremtettem. A felújított kis lakást is. Elmegyek, ezzel a szóval teremtettem két éve egy új világot magamnak, amiben nincsenek se közös reggelek, se családi ünnepek, se ödémásan összeszorult torok, se pofonok. Igaz, pénz sincs. Meg autó. Csak egy nyolcadik kerületi, felújított lakás van, amiben önálló életet él a bojler. Néha elmélázom, miért teremt az ember magának rosszul működő tárgyakat a saját világába. Rossz a bojler! És tényleg rossz. Legyen elfoglaltságom, ne egyen meg a magány. És lőn. Hát így, Isten nevet, én mosolygok.

Ma süthetne ugyan a nap, de már kora reggel az eső mellett döntöttem. Feküdtem az ágyban hajnal óta, hallgattam a kopogó esőcseppeket. (Bádogból teremtettem ablakpárkányt.) Hallgattam a sarkon beforduló villamost. Legyenek-e madarak? Legyenek. Csicseregjenek. Udvaroljon a hím a nősténynek. Neki sem jó egyedül.

Ahogy kilépek a kapun, már meg is látom a taxit. Jobb, ha nem ázok el, míg odaérek. És majd visszafelé is kell egy. Felhívhattam volna Katit vagy Pétert, hozzanak el, de nem akartam. Boldoguljak egyedül is, ez a lecke.

Suhannak el mellettem az üzletek, a fényes kirakatok melletti sötét kapualjakban magukra húzott paplanok alatt alszanak a nagyváros mostohagyerekei. Nem tudom, elég-e akarni, hogy jobbak legyenek a dolgok. Vajon mekkora a teremtő erőm? Elég-e mások teremtő szavával szemben az enyém. Ellenük mondok.

– Bemenjek az udvarra? Vagy jó az épület előtt is?

– Nem tudom. Jó itt előtte.

– Esetleg megvárjam?

– Nem kell, köszönöm, nem tudom, meddig fog tartani.

– Esetleg kikapcsolhatom a taxiórát...

– Nem, tényleg. De ha ad egy telefonszámot, felhívom, ha végeztem.

– Jó.

A kórházba vezető lépcső kicsit csúszik. Majd kifelé óvatosan jöjjek. Az izgalomtól nem jutott eszembe nem csúszós lépcsőt kigondolni. Most már mindegy. Az jut eszembe, amikor a saját fiamért jöttem ide hat éve. Koraszülött volt, nem vihettem haza azonnal, be kellett járni szoptatni. Aztán amikor jöttem érte, épp azon a napon, szép, napsütéses áprilisi szerda volt, komplikációk adódtak. Fertőzés. Még két hétig élt, én pedig két hétig ültem az intenzíven. Nem vittem haza senkit.

– Jó napot kívánok!

– Á, jó napot, Eszter! Kicsit korán ért ide. Még nem volt vizit.

– Nem baj, ráérek. Várok.

– Mindjárt itt a doktornő. Üljön csak le. A hordozót elveszem, jó?

– Persze. A ruhák is itt vannak.

– Nagyszerű.

– Hát micsoda szép nap ez, ugye.

– Az.

Most szép. Ha túl sok részletét ennek a napnak nem is gondoltam ki előre, ha nem is teremtettem az időjárást tökéletessé, az egészen biztos, hogy a napot magát széppé gondoltam. Fényes örömmel telivé.

Egy évvel ezelőtt jelentkeztem a tanfolyamra, de már akkor az örökbefogadás járt a fejemben, amikor megtaláltam a lakást. Másfél szoba. Legyen a gyereknek külön. Persze egyedülállóként nem olyan egyszerű, de sokat dolgoztam, hogy minden feltételnek megfeleljek.  Amikor a nagyanyám meghalt, úgy gondoltam, soha nem nyúlok ahhoz a pénzhez, amit rám hagyott. Büszkeség, gondolom, de aztán a gyerek miatt meggondoltam magam. Soha nem ismerheti meg a dédanyját, soha nem kell megtudnia, milyen ember volt. Egy rossz ember pénzét jó ügyre fordítani egyfajta elégtétel. Megváltás.

– Jó reggelt!

– Jó reggelt, Doktornő!

– Mindjárt meg is vagyunk. A papírokat kitöltöttem már tegnap.

– Köszönöm.

– Izgul?

– Nagyon.

– Nincs miért. Egészséges, erős csecsemő.

– Nem miatta izgulok, hanem magam miatt.

– Tudja, hogy kaphat segítséget, ugye? A gyerekvállalás nehéz dolog, Önnek talán még nehezebb. A kórházi pszichológus bármikor a rendelkezésére áll, és a gyerekjólétieknél is van szakember.

– Köszönöm. Az izgalmon kívül nincs bajom.

– Rendben. Akkor a nővér odakíséri a kicsihez.

A kórteremben csak Juditka várakozik az ágyban. Alszik. Azt hittem, nehéz lesz majd a szívem, azt hittem, Andris jut majd eszembe ebben a pillanatban, de nem. Az öröm kiöli a bánatot a szívből, mondta egyszer egy szerzetes barátom, és igaza lett.

Elfelejtettem telefonálni a taxisnak, és nem is jutott eszembe, hogy nem autóval jöttem, csak amikor kiléptem a kapun. Hiába tanulja meg az ember az új életét kívülről, néha így is elhibázza. A taxi ennek ellenére ott áll az épület előtt.

– Megvárt?

– Meg. Gondoltam, hátha elfelejt telefonálni.

– Elfelejtettem.

– Beteszem a hordozót hátra, jó? Így melléülhet.

– Köszönöm.

– Tudja, mi is örökbe fogadtuk a kisfiúnkat. A legjobb döntés volt az életemben. Pedig én aztán olyan voltam, hogy csak a saját gyerek, csak a saját fiam.

– És?

– Hát a sajátom. Harmadikos. Cselgáncsbajnok.

Nem tudom, hogyan értünk haza olyan hamar. Nem néztem se az utcákat, se a kapualjakat. A kislányt néztem. A kislányomat.

Az előszobában fél kézzel veszem le a kabátom, meg a cipőm. Nem akarom letenni a gyereket, mintha legalábbis elszaladna.

– Lesz majd gyereked? – kérdezte Tamás. Hanyatt feküdtünk a fűben. Bámultuk a felhőket. Kilenc évesek voltunk.

– Lesz.

– Tőlem?

– Nem tudom.

– Én talán nem élek olyan sokáig, hogy feleségül vehesselek.

– Akkor majd mástól.

– Jó. De megígérsz valamit? Ha nem lesz saját gyereked...

– Megígérem!

Az adott szó, mondaná anyám. A teremtés, mondanám én.

Az ölembe veszem a kislányt, és gyönyörködöm benne. Azt mondom neki: szép vagy!

Így lesz este, és így lesz reggel. Első nap.

Non sequitur

A legkellemesebb dolog a színek változása volt aznap is; ahogy a párás szürkéből a hegytetőn hirtelen kibomlottak a színek. A vörösek, a narancssárgák, a barnák. A hideg, acélkék párából ez a rengeteg melegség. Ezért szerettem idejönni. Illetve ezért is.
A ház, mint mindig, elhagyatott volt. Az építtető, előrelátó bölcsességgel, úgy tervezte meg, hogy ne szúrjon szemet se lentről, se a hegygerincről senkinek, de a ház közelében sétáló kirándulók se gyakran vették észre a szikla tövébe épült sötétbarnára pácolt házat. Bár nem tévedt erre se kóbor betörő, se éhes hajléktalan már évek óta, elővigyázatosságból mindig bekapcsoltam a riasztót, amikor eljöttem.
Mióta megvettem a házat, talán babonából, már nem is tudom, de sosem jöttem ide autóval, inkább lent hagytam a kocsit egy forgalmas parkolóban, hogy ne szúrjon szemet senkinek ezen az elhagyatott helyen. Pedig kényelmesebb lett volna autóval vagy legalább busszal jönni, évek óta gyalog tettem meg az utolsó két kilométert. A testmozgás sem árt, meg esetleg megszokna a sofőr,  kérdezgetni kezdené, mit keresek erre, kihez jövök. Jobb elejét venni  minden érdeklődésnek. Így legfeljebb túrázó vénasszonynak néznek, abból meg van elég ezen a környéken.
A hátizsákomban most alig volt valami, csak kenyeret hoztam, meg egy üveg bort, minden más volt fent a házban. Legutóbb csak egyetlen éjszakát töltöttem odafönt a szeretőmmel, elég sok minden megmaradt. Már nem eszünk annyit, mint régen, ez is jó az öregségben. Minél öregebb a test, annál kevesebb dologra van szüksége olyasmiből, amit cipelni kell, aminek súlya van, és egyre többre abból, ami könnyű, ami nem nehezedik a földre. Kevés étel, kevés ruha, több érintés, és még több megértő csend. Azt figyeltem meg, aki megöregszik, annak többet kell hallgatnia, hogy a csend a sok régi mondat között megtalálhassa az újak helyét.
A kerítés mellett összefújta a szél az avart, ez jó, elhagyatottnak tűnik minden. Míg sétáltam befelé az ösvényen, arra gondoltam, délután ugyan átmelegítette a napsütés az ablaktáblákat, de azért befűtök rendesen, mert hűvös lesz éjszaka, és egyikünk sem akar fázni. Ez is valahogyan az öregséggel jár együtt, ez a fázás. Ha igyekszem, ma lesz időm főzni valamit, nem valami bonyolultat, de valami meleg ételt, ami jól megy majd a borhoz.
A ház közelébe érve valami furcsa rendezetlenség ejtett zavarba. Tíz éve járok ide, minden rög, minden lehullott faág helyét ismerem. Nyugtalan lettem, amikor észrevettem, hogy az eresz alá készített fából hiányzik egy kevés, a kéményen keresztül pedig halvány füst száll fel.
– Mi a fene...
– Szia – szólalt meg a hátam mögött András. – Kicsit előbb ideértem, mint gondoltam. Befűtöttem.
– Jézusom, a frászt hozod rám.
– Ki más lenne itt? Nem gondolod, hogy öreg vagy már az ijedezéshez?
Elnevettem magam.
– Miket beszélsz. Hogy lennék öreg? Én még mindig kívánlak.
– Öreg emberek nem kívánhatják egymást?
– Nem tudom. Mivel nem vagyok öreg, ugyebár.
– Gyere már ide, hadd öleljelek meg. Menjünk be.
Nem is értem, miféle öregségről beszél. Tényleg fordulnak át egymásba az évszakok, telnek az évek, de valahányszor idejövünk, én még mindig azt a vágyat érzem, amit húsz évvel ezelőtt, amikor először találkoztunk, és még mindig olyan kedves és kívánatos nekem a teste, mint amikor megismertem. Magával ragadó és szenvedélyes ahogyan szeretkezik. Belefeledkezem a testébe, az illatába, abba, ahogy simogat, ahogy együtt hullámzik a tér és az idő minden érintésével és mozdulatával.
– Nem változott meg a testem nagyon?
– Mindig szép a tested. Csupa melegség és öröm.
– Azért kikezdte ez a betegség az utóbbi időben.
Elnézem a márvány színűvé fakult testet, a vékonyuló bőrt, a megfogyott arcot, a beesett szemgödröket, a beültetett kanült.
– Semmit sem változtál.
– Te hazug dög.
– Szeretlek. Igyunk egy teát.
Jó, hogy meleg van a házban, meleg a padló a talpam alatt, nem kell felöltöznöm, amikor kimászom mellőle az ágyból.
– Citromfű vagy kamilla?
– Citromfű.
Mire visszaérek, ott ül szemben az erdővel, a kanapén, a kezében vékonyka könyv, az ölében a kedvenc rozsdavörös, kötött takaróm.
– Tudod, mit jelent az, hogy non sequitur?
– Nem.
– Hogy valami nem következik az előtte elhangzottakból.
– Aha. Itt a teád.
– Köszönöm. Ha meghalok, eltemetsz majd itt?
– Értem.  Ez egy non sequitur.
– Tévedsz. Ez nem egy non sequitur. Úgy döntöttem, nem megyek el több kezelésre.
– Értem. Akkor itt maradok veled.
– Jó. Sütsz palacsintát?
– Persze. De ez sem egy non sequitur.
– Hát nem.
– Akkor minden következik valamiből?
– Azt nem hiszem, de mi egymásból következünk. Isten szerint legalábbis.
– Akkor hamarosan én is meg fogok halni.
– Na, látod, ez egy non sequitur. Ilyet soha ne írj bele a történeteidbe.

Néma

Úgy becsüld meg magad, hogy a hangod a Mindenható angyalaitól kaptad kölcsön – mondta apám a fellépések előtt. Bátorítani szeretett volna nyilván, de nekem ilyenkor, a nagy felbátorodás helyett, csomóba ugrott össze a gyomrom. Apámmal ellentétben ugyanis én Isten angyalait soha nem kedves és légies lényeknek, inkább robosztus, tetovált felkarú, rendíthetetlen harcosoknak láttam. Nem volt ez baj egyébként, nem bántam, kicsi gyomorral úgyis szebben énekel az ember. Több helye marad a hangnak a mellkasban.

Csodagyerek, veregették a vállam az ismeretlen, csontos kezű öregasszonyok a templomban, meg a puha kezű, pocakos férfiak az iskolában, én meg nem értettem, mégis mi a csoda abban, ha az ember énekel. Inkább az a csoda, ha nem. Az ember énekelve születik, évekig szavai nincsenek, csak a fülében a zene, amit… a szeretet által az anyja ajándékoz neki. Ha volt csoda bennem valami, akkor talán az, hogy hogyan került belém az isteni zene, ha egyszer az anyám néma volt.

Érdekes különben, milyen sokáig nem tudtam, fel sem tűnt, hogy anyám néma. Szavakkal ugyan nem beszélt hozzám, de ahogy mosolygott, ahogy ringatott a karja, ahogy feküdt velem hanyatt a nyári mezőn a virágok közt, meg amikor magával vitt az erdő mélyére madarat hallgatni, azzal több zenét ajándékozott nekem, mint apám gramofonjai. Apám zenét tanított nekem, megszállottan, anyám ennél is többet: az ütemek közti csendet. Ő tanított meg arra, hogy a hang önmagában nem jelent semmit, hogy a világot kifordítani a hangok közötti csenddel lehet.

Az ember a zaj, de Isten a csend, mondta anyám aznap este, amikor meghalt. Feküdt az ágyon, nem volt se fiatal, se öreg, nem is volt kora. Talán a világmindenség kezdetétől a végéig benne őrzött szavak hagyták meg a testét és a lelkét változatlannak. Feküdt, a feje magasan felpolcolva a párnára, a kezei a feszesre húzott takarón, és engem nézett. Magához ölelt a tekintete, és énekelt. A mai napig hallom.

Persze a csodagyerekek élete nem csodálatos, és nem is irigylésre méltó, inkább unalmas. Anyám halála után apámnak nem volt maradása, ezért útnak indultunk, és a napjaink utazással, meg fellépésekkel teltek. A csodagyerek ugyanis sosem gyerek, felnőtt inkább, teljesítménye is a felnőttek felől látszik olyannak, amilyen. Gondolom, ezért használják ezt a kifejezést kizárólag felnőttek, gyerekek soha.

Én apámat ezért a sok utazásért meg fellépésért nem bántottam soha, rosszat se gondoltam, nem hibáztattam semmiért, még a baleset után sem, mert egész életemben meg voltam győződve róla, hogy nincsenek véletlenek.

Egy téli estén történt egyébként, esett, a lovak fáradtak voltak, megcsúsztak a felázott, agyagos földön, a szekér felborult, én pedig álmomban repültem le róla. Nem ébredtem fel, csak amikor felakadtam a kerítésre, egészen szörnyű módon, mégis szerencsésen, mert életben maradtam, csak a nyakam szorult a vasak közé. De Isten aznap éjjel biztosan nem hunyta le a szemét, mert a kerítés az orvosé volt, engem pedig kiszabadítottak, bevittek a házba, és néhány nap múlva már lábra is álltam. Apám nem volt ilyen szerencsés, a kövek közé zuhant, és rögtön a nyakát is szegte.

A csúnya zúzódások miatt eleinte nem tudtam megszólalni, később meg, ahogy apadt a duzzanat, egészen hozzászoktam a csendhez. Megszerettem az időt, amit hallgatással tölthettem. Milyen igaza volt anyámnak.

Az orvos házában, ahova befogadtak, sosem hallottak még rólam, úgyhogy szentül hitték, és hiszik a mai napig is, hogy az Úr nem adott nekem hangot. Húsz éve élek itt, és ha megkérnek rá, játszom a családnak meg a vendégeknek, a lányok is tőlem tanultak zongorázni. Egyébként a kertben gondozom a növényeket. Boldog vagyok. A Mindenható angyalai szünet nélkül énekelnek nekem.

Abby

Szépek a hajnalok errefelé, tudod? Rózsaszínek, szürkék, világoskékek. Mióta itt vagyok még soha nem esett hajnalban. Azt mondta a nagybátyám is, amikor idehívott, majd meglátod, Isten mennyire szereti a hajnalokat errefelé, és nem tévedett.

Mát két éve lakom itt, de egy pillanatig sem bánom, hogy ideköltöztem. Itt még a falevelek suttogását is hallani néha. Ülök odakint a verandán, figyelem a csendbe belesóhajtó délutánokat, nézem a felhők alatt úszó madarakat.

Kisváros ez, itt nincs sok vendégem, de szinte minden délelőtt eljönnek. Ez itt nem olyan, mint a nagyvárosban, errefelé ráérnek az asszonyok délelőtt, mind korán kel, nézik a színes hajnalt, meg ahogy a férjük autóba ül, hogy munkába menjen. A gyerekek buszra szállnak, az asszonyok meg magukra maradnak a csenddel. Akkor jönnek át hozzám.

Jó lesz itt neked, meglátod, mondta a nagybátyám, rengeteg kuncsaftod lesz, és igaza lett. Az elődöm, akitől átvettem az üzletet, egy violakék hajnalon hagyta el ezt a vidéket. Kellesz itt, hidd el, mondta a nagybátyám, én meg összecsomagoltam a szerszámaimat, másnap meg már itt álltam a hófehér bőrrel húzott szék mögött, vágtam és beraktam, hullámokat igazítottam, színeztem az ősz tincseket.

Szeretnek itt nálam ezek a kedves nők délelőttönként. Szeretik, ahogy a hajukba túrok, szeretik, ahogy a fejbőrüket masszírozom mosás közben. Abby, olyan finom a kezed, Abby, olyan ügyesen vágsz. Ilyeneket mondanak. De tudom, hogy nem csak ezért jönnek, hanem a történeteik és a titkaik miatt. A történeteik és a titkaik miatt, amiket néha csak velem mernek megosztani, mert velem semmit nem kockáztatnak.

Abby, mondják nekem csavarás közben, én már nem szeretem a férjem. Abby, mondják mosás közben, megint terhes vagyok. Abby, mondják míg kikeverem a festéket, tegnap meghalt anyám. Én pedig minden történetet és minden titkot végighallgatok. Bólintok, lássák, hogy értem, hogy megértem, hogy sajnálom, hogy örülök, hogy együttérzek velük. Az ő történetük az én történetem, az ő bánatuk, az én bánatom, az ő titkuk az én titkom. Örökre megőrzöm mindet magamban.  Sok-sok életet élek. Egyszerre vagyok gazdag és szomorú, a közösség része, mégis végtelenül magányos.

Tudod, többnyire csak délelőtt dolgozom, délután otthon vagyok, kézimunkázom, hallgatom a lemezeimet. Délután a vendégeim már együtt kávéznak, egymással osztják meg a történeteket és titkokat. Persze, mosolygok, a cenzúrázott változatokat.

Ritkán van délutáni vendégem. Talán két-három havonta, ha előfordul, de akkor mindig házhoz megyek.  Bevezetnek a szalonba, a családtagok kisírt szemmel, fáradtan ülnek, szavukat se hallani. Egyikük a hálószobába vezet, csendesen ajtót nyit, de nem jön be velem. A szobákban hűvös virágillat, félhomály. Milyen szép is az ember, gondolom ilyenkor mindig, milyen teljes és megismételhetetlen csoda.

Egyedül dolgozom, végigsimítom az arcot, elhagyta már őket minden gond, minden feszültség, minden szenvedés; kisimultak a ráncok. Megfésülöm  hajat, utánaigazítok a fazonnak, gyengéd loknikba rendezem a fürtöket. Úgy helyes, hogy mind az angyalra hasonlít végül, még ha öregségére keserű vagy feledékeny is lett. Ha készen vagyok, egy kis időre az ágy szélére ülök, a kezembe fogom a kezüket, és végre én is mesélek. Elmesélem nekik az életemet, a titkaimat, az örömeimet és a bánataimat. Némák mint én, értik minden szavam.

Ha megkérdezik

Akkor törött ezer darabos, szépen kidolgozott angyalszárny-mintásra a kijelzőm, amikor dühömben utána dobtam a telefont. Azóta sem cseréltettem ki az üveget, és amikor végighúzom a képernyőn a mutatóujjam, hosszában vág bele a szilánk a szárny tövénél. Mindig azt mondom, ha megkérdezik, hogy drága, nem költök ilyesmire, pedig csak nem szeretném elfelejteni, milyen fájdalmas is lehet a szabadság.
Állok az ablaknál, és nézem a kertet. Ezt csinálom. Mondhatnám, hogy főfoglalkozású kertnéző vagyok, de ez nem igazán foglalkozás, inkább szenvedély. Öt éve vagyok itt, azóta nézem a kertet, és bármennyire is dühítem vele az embereket, ezt sosem unom meg, mert, hát ezt talán csak a kertnézők érthetik meg, én minden reggel másik kertet nézek.
Egyik nap például volt itt egy mókus.  Nem emlékszem pontosan melyik nap, de még ősz volt, rálógott a felhők hasa a hegyre, később esett is, nagy, bánatos, hideg cseppekben, ahogyan a nők sírnak, amikor elveszítik a macskájukat. De akkorra már a mókus nem volt sehol.
Ha megkérdezik, mit nézek, azt szoktam mondani, hogy a leveleket. Ez persze nem igaz, mert nagyon sok dolgot nézek a leveleken kívül is, például az eget, meg a föld színeváltozását, de tudom, mennyire fontos, hogy az ember ne veszítse el teljesen a kapcsolatát a külvilággal, emiatt aztán mindig egyszerűen válaszolok, nem ijesztem el az embereket, nem mondom, hogy bazmeg, hagyjál békén, nem érdekelsz, jobb szeretnék csendben lenni. Pedig jobb szeretek csendben lenni, mert akkor én kérdezek magamtól. Mit nézel, kérdezem magamtól. A fákat nézem, a karcsú nőket, a terhes anyákat, a barázdált arcú, mihaszna öregeket, az örömöket nézem, meg a szenvedést, a padon a férfit, aki mindig magányos és mindig szomorú, magamat nézem, az én tükörképem vetül a karcsú nőre, a terhes anyára, a barázdált arcú, mihaszna öregekre, és a férfira, aki mindig magányos és mindig szomorú.
Állok az ablaknál, és ha megkérdezik, hogy vagyok, azt mondom, jól. Akkor is azt mondom, amikor rosszul vagyok, mert annak sincs sok értelme, hogy az ember válogatás nélkül legyen őszinte mindenkivel. Főleg idegenekkel.
A ház egyébként a városközpontban lett kijelölve, az állomástól nem messze, mégis ritkán jönnek látogatók. Az utolsó járvány óta amúgy sem mindig engedik be őket, vigyáznak ránk. Szeretek arra gondolni, hogy számítunk még, hogy számít, élünk-e, de lehet, hogy nincs igazam, és a járvány mi vagyunk, tőlünk kell megvédeni a látogatókat. Ezt egyszer meg is kérdeztem az egyik fiatal szállítótól, de csak nevetett. Mindig elfelejtem, hogy az Újakon nem fog a halál.
- Nem ülne le inkább?
- Miért?
- Nem tudom. Biztos fárasztó egész nap az ablaknál állni.
- Legalább alszom éjjel.
- Alszik?
- Néha.
- Nem szeretne kimenni a kertbe?
- Nem hiszem.
- Pedig mindig a kertet nézi.
- Pont azért. Olyannak szeretem, amilyennek látom.
- Nem értem.
- Innen szépnek és békésnek tűnik. Karcsú nők, és szomorú férfiak laknak benne. Egyszer láttam egy mókust is.
- Mókust?
- Azt.
- Szerintem mókusok már nem léteznek.
- Hát ezért nem akarok kimenni. Nehogy az én valóságom összekeveredjen a kintivel.
- Furcsa dolgokat mond.
- Talán azért vagyok itt.
- Értem. Hozzak esetleg valamit?
- Egy pohár vizet, ha lenne szíves.
Egyébként megkedveltem ezt a fiatalembert. Magas, vékony, a bőre világosbarna, a teste izmos. Már jól beszéli a nyelvünket, de olyasmiről, hogy mikor jött, vagy hogy megtalálta-e a számítását, nem beszélünk, hiszen azt sem tudom, hogy hívják, vagy hogy van-e az Újaknak neve egyáltalán, de ennek sincs jelentősége, az én nevem is elveszett.
- Ma mit néz?
- A leveleket.
- Szereti a leveleket?
- Szeretem.
- Nem unalmasak?
- Nem.
- Láttam a telefonját. Hogy eltört a képernyője.
- Igen. Leejtettem.
- Ha gondolja, megcsináltatom.
- Nem érdemes. Sokba kerül.
- Ugyan. Ősrégi modell. Csak az ujja miatt gondoltam.
- Nincs kit felhívnom. Igazából előfizetésem sincs.
Aztán mégis megcsináltatta. Talán kilopta a párnám alól valamikor, nem tudom. Mosolyogtam. Ennyi idő után ő volt az első ember, akinek talán mégis szerettem volna mesélni valamit. Elmesélni, hogy nem gondoltam, ilyen lesz majd megöregedni; hogy ilyen rossz szagú, ilyen állott, ilyen tehetetlen. Hogy ennyire idegen lesz a világ. Végül mégsem meséltem neki, de ha néha odaállt mellém az ablakhoz, együtt néztük a kertet. Mutattam neki a karcsú fákat, a szomorú bokrokat és az ezerszínű faleveleket.
Békés, hamuszínű napok voltak, gyakran esett. Egyik éjjel néhány fegyveres tört be a házba, minket nem bántottak, csak az Újakat keresték. Mindenkit elvittek. Aki ellenállt, az a helyszínen kivégezték.
Állok az ablaknál, nézem a kertet. Az ablak jobb alsó sarkából indulva szépen kidolgozott angyalszárny-mintásra repedt az üveg. A kertben csend van és hűvös, egy szürke mókus ugrál a földön, a kerítés mellett. Amikor végighúzom az üvegen az ujjam, a szárnytőnél hosszában vág bele a szilánk. Ha megkérdezik, miért nem hagyom békén a törött üveget, majd azt mondom, nem szeretném elfelejteni, milyen fájdalmas a szabadság. De az is lehet, hogy nem kérdezik meg.

Neon

Ilyen az április mindig, üres hónap, mondta, nincs benne semmi szeretnivaló: se újjászületés, se halál, se remény, se veszteség.
Állt az ablaknál, a párkányra támaszkodott, milyen koszos az ég alja, mondta, megint a felhők alá fújta a világ szemetét a szél.
- Nem ülsz inkább ide?
- Odaülök.
- Mire gondolsz?
- Nem gondolok semmire.
- Ne hazudj.
- Sosem hazudtam.
- Mindenki hazudik. Kényelmesebb. Arra gondolsz, hogy most már hamarosan meg kell halni?
- Nem fogsz hamarosan meghalni.
- Nem ezt kérdeztem.
- Mindenki meghal.
- Erre gondolsz?
- Nem gondolok erre. Miért kellene mindig a halálra gondolnom?
- Nem kell, csak kérdeztem.
- Pihenj egy kicsit. Alig aludtál.
- Azért nem alszom, mert nem akarok aludni.
- Akkor legalább legyünk egy kicsit csendben.
- Nem akarsz olvasni inkább?
- Olvashatok.
Nézem a kezét, most már az övé is sovány, lerágta az idő a csontokról a húst. Tétován lapozgat, sosem emlékszik, hol tartottunk, én sem.
- Innen jó?
- Jó.
- Miért mindig ebből a könyvből olvasunk?
- Mert szeretem hallgatni a hangod.
- Olvashatnék másból is.
- Ezt nem szereted?
- Mindegy.
Szeretem, amikor olvas, olyankor máshol van, messze futnak a gondolatai, a mocskos, áprilisi felhőkön túlra, érzi a bőrén a napfényt, hallja a sirályokat a tenger felől, kávét főz nekem egy ismeretlen konyhában, kockás takarót terít rám, amikor elalszom a teraszon, este bort tölt magának.
- Nem szeretnél elutazni?- kérdezi.
- Nem.
- Hazudsz.
- Jaj, hagyj már ezzel.
- Elutazhatunk, ha akarod.
- Jó, majd elutazunk. Hamarosan.
- Nem fáj?
- Mi?
- Hogy mindig itt kell lenned?
- Nem.
Tényleg nem zavar, hogy itt vagyok. Csend van, a nővérek is csak kora reggel jönnek be, ágyneműcsere, lázmérés, mintha volna valami értelme azt mérni, hány fokos a haldokló test, melegebb vagy hidegebb, mint az élettel teli, talán mert van egy ilyen kutatás, azért kell, hány fokon távozik az élet végül, nagymintás statisztikai felmérés rengeteg változóval. A falak fakó sárgák, arra gondolok, minden nap fakóbbak, kiszívja belőlük a színt a sok utolsó sóhaj, de az is lehet, hogy sosem merték ezt a szobát élénk színre festeni.  Meg ne gondolja magát az ember.
- Sovány vagy. Eszel te rendesen?
- Persze.
- Aggódom érted.
- Azért ez vicces.
- Nem aggódhatok?
- Aggódhatsz.
- Egyél valamit.
- Nem vagyok éhes.
- És ha eszem veled?
- Jó.
Elég sokat fogytam az utóbbi hetekben, de nem érdekel, a test olyan, hogy változik. Ha úgy hozza a szükség raktároz, máskor feléli a tartalékait. Egy ideje a tartalékaimból élek, mert a kórházban alig van igazi étel, még a büfében is csak olyasmit árulnak, aminek semmi köze ahhoz, amit a test józan állapotában kívánna. A büfés is a halálra készül. A más halálára.
Este van és reggel. Aztán fordítva. Az idő itt már nem más, csak állandó tükörképe önmagának. Az ablakból visszatükröződik a folyosói neon, leszállópálya az angyaloknak. Átadás-átvételi jegyzőkönyv, gyors, olvashatatlan aláírás, basszameg, minek ez a rengeteg papír, nem hiányzik már senkinek ő sem, jó, mindegy, tudom, szigorú számadású nyomtatvány, aki ezt is kitalálta.
- Felébredtél?
- Ne haragudj.
- Örülök, ha alszol. Kimerült vagy.
- Összebújunk?
- Össze.
- Szép vagy.
- Szokjál le a hazugságokról.
- Sosem hazudtam neked.
- Tudom.
- Alhatunk együtt?
- Nem zavarja a nővéreket.
- Akkor jó. Félsz?
- Nem félek. Sosem féltem a haláltól.
Valamikor éjfél után maradok végleg magamra, de hagyom, hogy a karjaimban hűljön ki a teste. Csak hajnalban adom át az angyalnak.