Néma

Úgy becsüld meg magad, hogy a hangod a Mindenható angyalaitól kaptad kölcsön – mondta apám a fellépések előtt. Bátorítani szeretett volna nyilván, de nekem ilyenkor, a nagy felbátorodás helyett, csomóba ugrott össze a gyomrom. Apámmal ellentétben ugyanis én Isten angyalait soha nem kedves és légies lényeknek, inkább robosztus, tetovált felkarú, rendíthetetlen harcosoknak láttam. Nem volt ez baj egyébként, nem bántam, kicsi gyomorral úgyis szebben énekel az ember. Több helye marad a hangnak a mellkasban.

Csodagyerek, veregették a vállam az ismeretlen, csontos kezű öregasszonyok a templomban, meg a puha kezű, pocakos férfiak az iskolában, én meg nem értettem, mégis mi a csoda abban, ha az ember énekel. Inkább az a csoda, ha nem. Az ember énekelve születik, évekig szavai nincsenek, csak a fülében a zene, amit… a szeretet által az anyja ajándékoz neki. Ha volt csoda bennem valami, akkor talán az, hogy hogyan került belém az isteni zene, ha egyszer az anyám néma volt.

Érdekes különben, milyen sokáig nem tudtam, fel sem tűnt, hogy anyám néma. Szavakkal ugyan nem beszélt hozzám, de ahogy mosolygott, ahogy ringatott a karja, ahogy feküdt velem hanyatt a nyári mezőn a virágok közt, meg amikor magával vitt az erdő mélyére madarat hallgatni, azzal több zenét ajándékozott nekem, mint apám gramofonjai. Apám zenét tanított nekem, megszállottan, anyám ennél is többet: az ütemek közti csendet. Ő tanított meg arra, hogy a hang önmagában nem jelent semmit, hogy a világot kifordítani a hangok közötti csenddel lehet.

Az ember a zaj, de Isten a csend, mondta anyám aznap este, amikor meghalt. Feküdt az ágyon, nem volt se fiatal, se öreg, nem is volt kora. Talán a világmindenség kezdetétől a végéig benne őrzött szavak hagyták meg a testét és a lelkét változatlannak. Feküdt, a feje magasan felpolcolva a párnára, a kezei a feszesre húzott takarón, és engem nézett. Magához ölelt a tekintete, és énekelt. A mai napig hallom.

Persze a csodagyerekek élete nem csodálatos, és nem is irigylésre méltó, inkább unalmas. Anyám halála után apámnak nem volt maradása, ezért útnak indultunk, és a napjaink utazással, meg fellépésekkel teltek. A csodagyerek ugyanis sosem gyerek, felnőtt inkább, teljesítménye is a felnőttek felől látszik olyannak, amilyen. Gondolom, ezért használják ezt a kifejezést kizárólag felnőttek, gyerekek soha.

Én apámat ezért a sok utazásért meg fellépésért nem bántottam soha, rosszat se gondoltam, nem hibáztattam semmiért, még a baleset után sem, mert egész életemben meg voltam győződve róla, hogy nincsenek véletlenek.

Egy téli estén történt egyébként, esett, a lovak fáradtak voltak, megcsúsztak a felázott, agyagos földön, a szekér felborult, én pedig álmomban repültem le róla. Nem ébredtem fel, csak amikor felakadtam a kerítésre, egészen szörnyű módon, mégis szerencsésen, mert életben maradtam, csak a nyakam szorult a vasak közé. De Isten aznap éjjel biztosan nem hunyta le a szemét, mert a kerítés az orvosé volt, engem pedig kiszabadítottak, bevittek a házba, és néhány nap múlva már lábra is álltam. Apám nem volt ilyen szerencsés, a kövek közé zuhant, és rögtön a nyakát is szegte.

A csúnya zúzódások miatt eleinte nem tudtam megszólalni, később meg, ahogy apadt a duzzanat, egészen hozzászoktam a csendhez. Megszerettem az időt, amit hallgatással tölthettem. Milyen igaza volt anyámnak.

Az orvos házában, ahova befogadtak, sosem hallottak még rólam, úgyhogy szentül hitték, és hiszik a mai napig is, hogy az Úr nem adott nekem hangot. Húsz éve élek itt, és ha megkérnek rá, játszom a családnak meg a vendégeknek, a lányok is tőlem tanultak zongorázni. Egyébként a kertben gondozom a növényeket. Boldog vagyok. A Mindenható angyalai szünet nélkül énekelnek nekem.