A legkellemesebb dolog a színek változása volt aznap is; ahogy a párás szürkéből a hegytetőn hirtelen kibomlottak a színek. A vörösek, a narancssárgák, a barnák. A hideg, acélkék párából ez a rengeteg melegség. Ezért szerettem idejönni. Illetve ezért is.
A ház, mint mindig, elhagyatott volt. Az építtető, előrelátó bölcsességgel, úgy tervezte meg, hogy ne szúrjon szemet se lentről, se a hegygerincről senkinek, de a ház közelében sétáló kirándulók se gyakran vették észre a szikla tövébe épült sötétbarnára pácolt házat. Bár nem tévedt erre se kóbor betörő, se éhes hajléktalan már évek óta, elővigyázatosságból mindig bekapcsoltam a riasztót, amikor eljöttem.
Mióta megvettem a házat, talán babonából, már nem is tudom, de sosem jöttem ide autóval, inkább lent hagytam a kocsit egy forgalmas parkolóban, hogy ne szúrjon szemet senkinek ezen az elhagyatott helyen. Pedig kényelmesebb lett volna autóval vagy legalább busszal jönni, évek óta gyalog tettem meg az utolsó két kilométert. A testmozgás sem árt, meg esetleg megszokna a sofőr, kérdezgetni kezdené, mit keresek erre, kihez jövök. Jobb elejét venni minden érdeklődésnek. Így legfeljebb túrázó vénasszonynak néznek, abból meg van elég ezen a környéken.
A hátizsákomban most alig volt valami, csak kenyeret hoztam, meg egy üveg bort, minden más volt fent a házban. Legutóbb csak egyetlen éjszakát töltöttem odafönt a szeretőmmel, elég sok minden megmaradt. Már nem eszünk annyit, mint régen, ez is jó az öregségben. Minél öregebb a test, annál kevesebb dologra van szüksége olyasmiből, amit cipelni kell, aminek súlya van, és egyre többre abból, ami könnyű, ami nem nehezedik a földre. Kevés étel, kevés ruha, több érintés, és még több megértő csend. Azt figyeltem meg, aki megöregszik, annak többet kell hallgatnia, hogy a csend a sok régi mondat között megtalálhassa az újak helyét.
A kerítés mellett összefújta a szél az avart, ez jó, elhagyatottnak tűnik minden. Míg sétáltam befelé az ösvényen, arra gondoltam, délután ugyan átmelegítette a napsütés az ablaktáblákat, de azért befűtök rendesen, mert hűvös lesz éjszaka, és egyikünk sem akar fázni. Ez is valahogyan az öregséggel jár együtt, ez a fázás. Ha igyekszem, ma lesz időm főzni valamit, nem valami bonyolultat, de valami meleg ételt, ami jól megy majd a borhoz.
A ház közelébe érve valami furcsa rendezetlenség ejtett zavarba. Tíz éve járok ide, minden rög, minden lehullott faág helyét ismerem. Nyugtalan lettem, amikor észrevettem, hogy az eresz alá készített fából hiányzik egy kevés, a kéményen keresztül pedig halvány füst száll fel.
– Mi a fene...
– Szia – szólalt meg a hátam mögött András. – Kicsit előbb ideértem, mint gondoltam. Befűtöttem.
– Jézusom, a frászt hozod rám.
– Ki más lenne itt? Nem gondolod, hogy öreg vagy már az ijedezéshez?
Elnevettem magam.
– Miket beszélsz. Hogy lennék öreg? Én még mindig kívánlak.
– Öreg emberek nem kívánhatják egymást?
– Nem tudom. Mivel nem vagyok öreg, ugyebár.
– Gyere már ide, hadd öleljelek meg. Menjünk be.
Nem is értem, miféle öregségről beszél. Tényleg fordulnak át egymásba az évszakok, telnek az évek, de valahányszor idejövünk, én még mindig azt a vágyat érzem, amit húsz évvel ezelőtt, amikor először találkoztunk, és még mindig olyan kedves és kívánatos nekem a teste, mint amikor megismertem. Magával ragadó és szenvedélyes ahogyan szeretkezik. Belefeledkezem a testébe, az illatába, abba, ahogy simogat, ahogy együtt hullámzik a tér és az idő minden érintésével és mozdulatával.
– Nem változott meg a testem nagyon?
– Mindig szép a tested. Csupa melegség és öröm.
– Azért kikezdte ez a betegség az utóbbi időben.
Elnézem a márvány színűvé fakult testet, a vékonyuló bőrt, a megfogyott arcot, a beesett szemgödröket, a beültetett kanült.
– Semmit sem változtál.
– Te hazug dög.
– Szeretlek. Igyunk egy teát.
Jó, hogy meleg van a házban, meleg a padló a talpam alatt, nem kell felöltöznöm, amikor kimászom mellőle az ágyból.
– Citromfű vagy kamilla?
– Citromfű.
Mire visszaérek, ott ül szemben az erdővel, a kanapén, a kezében vékonyka könyv, az ölében a kedvenc rozsdavörös, kötött takaróm.
– Tudod, mit jelent az, hogy non sequitur?
– Nem.
– Hogy valami nem következik az előtte elhangzottakból.
– Aha. Itt a teád.
– Köszönöm. Ha meghalok, eltemetsz majd itt?
– Értem. Ez egy non sequitur.
– Tévedsz. Ez nem egy non sequitur. Úgy döntöttem, nem megyek el több kezelésre.
– Értem. Akkor itt maradok veled.
– Jó. Sütsz palacsintát?
– Persze. De ez sem egy non sequitur.
– Hát nem.
– Akkor minden következik valamiből?
– Azt nem hiszem, de mi egymásból következünk. Isten szerint legalábbis.
– Akkor hamarosan én is meg fogok halni.
– Na, látod, ez egy non sequitur. Ilyet soha ne írj bele a történeteidbe.
