Októberben láttam őket először üldögélni a téren, a pékséggel szemben, a Szent Ferenc szobor mellett. Hétfő egyébként, hétfő volt, egy októberi, fényes, könnyen megjegyezhető reggel.
Ott ültek a padon hármasban, keresztbe vetett
lábakkal, in nomine Patris pihentették a spáros
bevásárlószatyrot a földön, és élvezték a reggeli napsütést. Feltűnőek voltak,
de nem a ruhájuk, nem a szakálluk és nem is a cipőjük miatt, hanem az oda,
ahhoz a hétfő reggelhez, nem illő ráérés miatt. Egy ilyen ráérés, egy ilyen
laza izomtónusú üldögélés a padon, a pékséggel szemben, jogos gyanút kelt
minden tisztességes, örömtelen hétfői járókelőben.
Ha hármuk indokolatlan és idegesítő derűje mellé még
odaillesztem a reggeli ordítozásomat a gyerekkel, meg a tanácstalanul osztódó
sejteket a pajzsmirigyemben, (hideg anyámkínja, nem fog fájni, csak
megbököm, ne rángassa már a fejét, jóindulatú ez szerintem, ne aggódjon már
annyit - de aggódok már, nem a te pajzsmirigyed baz'meg), akkor pláne
érthető, hogy elsőre is, ismeretlenül is, milyen könnyen, és milyen természetes
lendülettel gyűlöltem meg mindhármukat.
Tényleg gyűlöltem őket, ahogy ott ültek, ahogy még nevettek
is ketten, nem szégyellték magukat, hát min lehet nevetni pont hétfő reggel ...
csak a harmadikban, csak benne volt annyi tisztesség, annyi szánalom irántam,
hogy hajlandó volt egy rosszalló pillantást vetni a pad mellett elsétáló
gimnazista lány lyukas divatharisnyájára, és fejcsóválva belevakarni egyet a ragacsos,
ősz szakállába.
Nem volt ennek semmi értelme, tudom: gyűlölni, ahogy ott
ülnek, ahogy nézik a világot, nézik a lányokat, ahogy engem is néznek,
hunyorogva kicsit, lemondóan, sajnálkozva. Azt képzeltem, talán még oda is
szólnak egyszer, hogy, - Na nézzed már, érdeklődik. Mit nézel te
tulajdonképpen? Mit irigykedel a semmire, he? A napfényre meg az ingyenülésre
irigykedsz? Mit akarsz te tőlünk? A padunk kéne neked? Ez is? Ezt is el
elvennéd?
Hát így. Szégyelltem magam hétfő reggel. Aztán minden áldott
reggel szégyellnem kellett magam, mert minden áldott reggel bámulnom kellett
őket. Rutinbámulás, rutinszégyen, meg ráadásnak még a gyűlölet, a néma, mert
csak elakadt azokban a jóindulattal osztódó sejtekben a kiáltás.
Pedig át akartam nekik kiabálni a pékség elől a túloldalra
minden reggel, hogy miért baj az, hogy én is akarok ülni a padon, hogy én is
akarom a napsütést, meg a mocskos spáros szatyrot a lábam mellett, mert hátha
abba bele tudna férni az én életem is? Miért baj az, hogy nekem is elég lenne
ott ülni Szent Ferenc mellett minden áldott reggel, és akkor én is tudnám ezt
így, ezt az életet így, ilyen megadással, ilyen nyugalommal, ilyen barátsággal
a mindenség felé? Miért ne irigyelhetném el a mindenséget attól, akinek semmije
sincs?
De nem kiabáltam. Az ember uralkodik magán, és nem kiabál
ismeretlenekkel.
Novemberre ők megszokták az én irigységem, én meg megszoktam
az ő lemondó pillantásukat. Akkor egyébként már nem is ültek a padon, inkább a
templomkapu mellett ácsorogtak a héttizenötös mise jótét,
lelkiismeret-furdalástól gyötört híveire várva.
December közepén aztán eltűntek. - Ilyenkor nem jönnek, -
szánt meg egy idős nő, amikor tanácstalanul álldogáltam a pékség előtt. -
Januárban, kedves, majd meglátja. Januárban jönnek megint. Elutaznak mindig
decemberben.
Nem tudom, mi ütött belém, de ordítottam. - Csókolom,
tetszik hallani, amit mond? Jézusmária, elutaznak? Hogy tetszik már kitalálni
ekkora marhaságot? Tessék rendesen szedni a gyógyszerét, jó? Hát nem utaztak
el, érti?! Bementek a szállóra, hogy ne fagyjanak meg, világos? Mit gondol, kik
ezek? Három csavargó, nem ám a háromkirályok.
Ezek szerint mégiscsak van olyan, hogy az ember nem
uralkodik magán, és ismeretlenekkel ordítozik.
Sokáig volt hideg, március lett, mire visszajöttek. Ott
ültek a padon megint, de már csak ketten. Menyhért egy decemberi éjszakán
tényleg elutazott...
Lassan egy éve, hogy nincs mire irigykednem, és nincs kit
gyűlölnöm; az életem belefér egy mocskos spáros szatyorba itt, a lábam mellett.
Rengeteg időm van, és ha süt a nap, mindig nevetni van kedvem. Reggelente
elnézem a járókelőket. Nézem a gerincük ívében meghajló boldogtalanságot, a
pajzsmirigyükben tanácstalanul osztódó sejteket, a torkukba szorult kétségbeesést,
és a gyűlölettel teli pillantásukat. Soha nem nézek félre, és soha nem sajnálom
meg őket. Maguknak választották ezt az életet.
