Anyám szerint az adott szó mindennél fontosabb, de én csekély jelentőséget tulajdonítok az adásnak, az eskünek, az ígéretnek. Elhibázott gondolat, hogy a szót szerződésként lehet adni vagy venni. A szó teremt. Amikor azt mondom, a tiéd vagyok, akkor nem szentesítek valami, hanem megteremtem a valóság egy olyan szeletét, amiben létrejöhet egy viszony. Embert teremtek Isten hasonlatosságára.
Ma reggel életet teremtek és esőt. A hetek óta tartó napsütés után ezen a fontos reggelen sűrű esőfüggönyön át lépek ki a lépcsőházból. A lépcsőházat és az esőt is én teremtettem. A felújított kis lakást is. Elmegyek, ezzel a szóval teremtettem két éve egy új világot magamnak, amiben nincsenek se közös reggelek, se családi ünnepek, se ödémásan összeszorult torok, se pofonok. Igaz, pénz sincs. Meg autó. Csak egy nyolcadik kerületi, felújított lakás van, amiben önálló életet él a bojler. Néha elmélázom, miért teremt az ember magának rosszul működő tárgyakat a saját világába. Rossz a bojler! És tényleg rossz. Legyen elfoglaltságom, ne egyen meg a magány. És lőn. Hát így, Isten nevet, én mosolygok.
Ma süthetne ugyan a nap, de már kora reggel az eső mellett döntöttem. Feküdtem az ágyban hajnal óta, hallgattam a kopogó esőcseppeket. (Bádogból teremtettem ablakpárkányt.) Hallgattam a sarkon beforduló villamost. Legyenek-e madarak? Legyenek. Csicseregjenek. Udvaroljon a hím a nősténynek. Neki sem jó egyedül.
Ahogy kilépek a kapun, már meg is látom a taxit. Jobb, ha nem ázok el, míg odaérek. És majd visszafelé is kell egy. Felhívhattam volna Katit vagy Pétert, hozzanak el, de nem akartam. Boldoguljak egyedül is, ez a lecke.
Suhannak el mellettem az üzletek, a fényes kirakatok melletti sötét kapualjakban magukra húzott paplanok alatt alszanak a nagyváros mostohagyerekei. Nem tudom, elég-e akarni, hogy jobbak legyenek a dolgok. Vajon mekkora a teremtő erőm? Elég-e mások teremtő szavával szemben az enyém. Ellenük mondok.
– Bemenjek az udvarra? Vagy jó az épület előtt is?
– Nem tudom. Jó itt előtte.
– Esetleg megvárjam?
– Nem kell, köszönöm, nem tudom, meddig fog tartani.
– Esetleg kikapcsolhatom a taxiórát...
– Nem, tényleg. De ha ad egy telefonszámot, felhívom, ha végeztem.
– Jó.
A kórházba vezető lépcső kicsit csúszik. Majd kifelé óvatosan jöjjek. Az izgalomtól nem jutott eszembe nem csúszós lépcsőt kigondolni. Most már mindegy. Az jut eszembe, amikor a saját fiamért jöttem ide hat éve. Koraszülött volt, nem vihettem haza azonnal, be kellett járni szoptatni. Aztán amikor jöttem érte, épp azon a napon, szép, napsütéses áprilisi szerda volt, komplikációk adódtak. Fertőzés. Még két hétig élt, én pedig két hétig ültem az intenzíven. Nem vittem haza senkit.
– Jó napot kívánok!
– Á, jó napot, Eszter! Kicsit korán ért ide. Még nem volt vizit.
– Nem baj, ráérek. Várok.
– Mindjárt itt a doktornő. Üljön csak le. A hordozót elveszem, jó?
– Persze. A ruhák is itt vannak.
– Nagyszerű.
– Hát micsoda szép nap ez, ugye.
– Az.
Most szép. Ha túl sok részletét ennek a napnak nem is gondoltam ki előre, ha nem is teremtettem az időjárást tökéletessé, az egészen biztos, hogy a napot magát széppé gondoltam. Fényes örömmel telivé.
Egy évvel ezelőtt jelentkeztem a tanfolyamra, de már akkor az örökbefogadás járt a fejemben, amikor megtaláltam a lakást. Másfél szoba. Legyen a gyereknek külön. Persze egyedülállóként nem olyan egyszerű, de sokat dolgoztam, hogy minden feltételnek megfeleljek. Amikor a nagyanyám meghalt, úgy gondoltam, soha nem nyúlok ahhoz a pénzhez, amit rám hagyott. Büszkeség, gondolom, de aztán a gyerek miatt meggondoltam magam. Soha nem ismerheti meg a dédanyját, soha nem kell megtudnia, milyen ember volt. Egy rossz ember pénzét jó ügyre fordítani egyfajta elégtétel. Megváltás.
– Jó reggelt!
– Jó reggelt, Doktornő!
– Mindjárt meg is vagyunk. A papírokat kitöltöttem már tegnap.
– Köszönöm.
– Izgul?
– Nagyon.
– Nincs miért. Egészséges, erős csecsemő.
– Nem miatta izgulok, hanem magam miatt.
– Tudja, hogy kaphat segítséget, ugye? A gyerekvállalás nehéz dolog, Önnek talán még nehezebb. A kórházi pszichológus bármikor a rendelkezésére áll, és a gyerekjólétieknél is van szakember.
– Köszönöm. Az izgalmon kívül nincs bajom.
– Rendben. Akkor a nővér odakíséri a kicsihez.
A kórteremben csak Juditka várakozik az ágyban. Alszik. Azt hittem, nehéz lesz majd a szívem, azt hittem, Andris jut majd eszembe ebben a pillanatban, de nem. Az öröm kiöli a bánatot a szívből, mondta egyszer egy szerzetes barátom, és igaza lett.
Elfelejtettem telefonálni a taxisnak, és nem is jutott eszembe, hogy nem autóval jöttem, csak amikor kiléptem a kapun. Hiába tanulja meg az ember az új életét kívülről, néha így is elhibázza. A taxi ennek ellenére ott áll az épület előtt.
– Megvárt?
– Meg. Gondoltam, hátha elfelejt telefonálni.
– Elfelejtettem.
– Beteszem a hordozót hátra, jó? Így melléülhet.
– Köszönöm.
– Tudja, mi is örökbe fogadtuk a kisfiúnkat. A legjobb döntés volt az életemben. Pedig én aztán olyan voltam, hogy csak a saját gyerek, csak a saját fiam.
– És?
– Hát a sajátom. Harmadikos. Cselgáncsbajnok.
Nem tudom, hogyan értünk haza olyan hamar. Nem néztem se az utcákat, se a kapualjakat. A kislányt néztem. A kislányomat.
Az előszobában fél kézzel veszem le a kabátom, meg a cipőm. Nem akarom letenni a gyereket, mintha legalábbis elszaladna.
– Lesz majd gyereked? – kérdezte Tamás. Hanyatt feküdtünk a fűben. Bámultuk a felhőket. Kilenc évesek voltunk.
– Lesz.
– Tőlem?
– Nem tudom.
– Én talán nem élek olyan sokáig, hogy feleségül vehesselek.
– Akkor majd mástól.
– Jó. De megígérsz valamit? Ha nem lesz saját gyereked...
– Megígérem!
Az adott szó, mondaná anyám. A teremtés, mondanám én.
Az ölembe veszem a kislányt, és gyönyörködöm benne. Azt mondom neki: szép vagy!
Így lesz este, és így lesz reggel. Első nap.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése