Ítélet

Ma újra  kitárt karú rovarkrisztus mered rám a szék mellől. Mindennapi megváltónkat, ha kérhetlek, Uram.

– Ezt akarod? – néz rám meglepetten. – Egy gyereket?

– Isten adta, – mondom bizonytalanul, mert nem tudom, a szex értelmezhető–e ajándékként egy pap számára.

Nem mond semmit, csak áll. Gondolkodik.

– Tényleg ezt akarod? – kérdezi újra, és látom kidagadni az eret a halántékán. Sosem gondoltam, hogy tud dühös is lenni.

– Szerinted akarhatok mást?

– Nem.

– Akkor miért kérdezel?

– Mert tudnod kell, mit akarsz.

– A gyereket akarom.

– Tudod, hogy mit gondolok erről, ugye?

– Tudom.

– De adhatod Istennek is. Add az egyháznak. Még nem késő, beviszlek a kórházba. Megmondjuk, hogy rosszul lettél, aztán... Nem kell megtudniuk. Senkinek sem kell megtudnia.

A kitárt karú csótány megrándul a földön. Uram, miért hagytál el engem?

– Tamás, ma már senki nem lesz pap.

– Én is az vagyok.

– Te más vagy.

– Én is férfi vagyok.

– Hát az attól függ, ki a nő, nem?

– Persze.

Mosolyog, mert igazam van, és mert nem én vagyok az a nő, de a nő, akitől ő férfi, régóta nincs már.

– Istennek mindig női vetélytársak jutnak, – mondja, és megsimogatja a kezem. – Így lett a világ kitalálva.

– Gondoltál már arra, hogy ne legyél pap?

– Nem azért jöttél ide, hogy erről beszélgessünk, ugye?

– Nem kell beszélnünk semmiről. Már döntöttem.

– Ahogy gondolod. Idd meg a kávédat, mert kihűl.

Hozzáérek a svábbogárhoz a cipőm orrával. Hasra fordul és elszalad. Igazi feltámadást a hétköznapokra! Akciós keresztre feszített reklámtáblát képzelek a határba. Többet kell aludnom.

– Most elmegyek. Megkereszteled majd?

– ...kegyetlen vagy.

– Én nem vagyok kegyetlenebb, mint itt bárki más.

– Nyilván megkeresztelem. Ez a munkám.

– Ahogy az enyém a bosszú.

– Anna, Isten nem bosszúállónak teremtette az embert.

– Akkor nem jól ismered a főnököd.

Besüt a késő őszi napfény az ablakon. Háttal áll nekem, most nem látom az arcát, csak a vállát. Ő is megöregedett mióta itt van, de ez nem lep meg; ilyen ez a falu, szívja az életet ki a testből, a folyadékot a sejtek közül. Itt még a nyári verőfényben is halott nappalok árnyéka kísért a fák közt, itt senki nem szeret senkit, a mást pedig nem tűri. Hát én nem tudom, tárja szét a kezét az anyósom, soha nem is élt itt más, csak szőke.

Amikor idejöttem, fel sem tűnt, hogy csak szőke gyerek játszik a templom melletti porban, hogy hófehéren villan az ing alól a nyak, hogy a tűző napon mind szalmakalapot vesz a napszámos. Zárt közösség, összetart a falu, mondták, az bajban jó. Hát jó. Vak az ember, ha nem akar látni, és süket, ha nem akar hallani. Én sem láttam a falu határában őrködő férfit a fa alatt, nem láttam a fatörzsnek támasztott puskát, az asszonyok szemét, és nem láttam a temető végében húzódó jeltelen sírok sorát. Süket voltam az éjszakai kiáltásokra.

Évek teltek el, mire rájöttem, mi a mozdulatlan szürkeség és a várakozó csend igazi értelme. Évek. Hány év? Csak amikor megjöttek a vándorok a szomszéd faluba. Csak amikor megláttam a színes ruháikat, a koromfekete hajat, a napsütötte bőrt. Csak amikor az a férfi mellém állt a buszmegállóban.

– Nem szőke.

– Nem.

– Még lehet.

– Nem lesz.

– A gyerekek változnak.

– Annyit nem tud.

– Ezt most miért mondod?

– Hogy tudd.

– Látták már?

– Látták.

– És?

– Mit és?

– Hol vannak most?

– A kocsmában.

– Nincs sok időd.

– Tudom. Hozd ide a párnát.

Elnézem a fiút, nézem, hogy milyen szép. A szerelem rajzolta a vonásait Isten képére és hasonlatosságára. A bőre sötét, mint a gépolaj, a haja fekete, mint a vággyal teljes éjszaka. Ölbe veszem, megszoptatom. Érezze, milyen édes és meleg az élet, ha szeretik az embert. Aztán belekötöm a párnába. Nem sír, csak tárja a karját a hajnalnak. Megfeszített kicsi Krisztus, így hívom. Nevet majd az adjon neki, akinek az örömére felnő. Ha felnő. Az illata, mint az apjáé, a szemük csillagtalan éjszaka.

Egy csillag sem volt azon az éjszakán. Az Úristen becsukta a szemét, hogy az enyém lehess, mondta. Hát az Úristen csak nyisson szemet, nevettem, mert ilyen boldogságot nem gyakran lát. Régen volt.

Karba veszem, pokrócba tekerem. Aludjál, kicsi Krisztus.

Legyen meg a te akaratod.

– Mikor született?

– Négy órája.

– Nem kellene most itt lenned.

– Hol lennék?

– Tudják?

– Tudják.

– Mit akarsz tőlem?

– Azt akarom, hogy vidd el.

– Megőrültél.

– Tamás, nincs több időm. Majd megkereszteled, ha életben marad.

– De hát ezt nem tehetem.

– Ez az egyetlen, amit tehetsz. Nem éri meg a reggelt, ha itt marad.

– Tehát Istené lesz mégis.

– Nem, a gyermek a tiéd lesz. Nem Istennek, neked adom. Menjetek.

– Gyere te is.

– Nekem itt a helyem. Az apja mellett.

Látom, ahogy mennek ki a kapun, látom az ítélet súlya alatt meggörnyedt hátat eltűnni a lámpán túl, a ködben. A templom előtt várakozom. Ez az én testem, mely értetek adatik.

Hallom az utcán közeledő férfiakat: a néma bosszút a lépések közt, a csizmák alatt megcsikorduló dühöt. Aztán hallom a kövek tompa puffanását a testemen, egy elfojtott sikolyt, a csapódó ablaktáblákat, az erekben lüktető vért. Végül a csendet. Ha a halál árnyékának völgye is ez itt, látod, csak egy szóval mondtad, és meggyógyult az én lelkem.