Zálog

Ha őszinte akarnék lenni, ami nem nagyon akarok, mert az őszinteségért mostanában megvetik az embert, akkor azt mondanám, hogy ez egy elátkozott hely, és én ezt pontosan tudtam, amikor ide visszajöttem. Elég kimenni vasárnap délelőtt a temetőbe, olyankor, amikor minden más, tisztességes falusi temetőben kint vannak az asszonyok a síroknál, ültetnek és gyomlálnak meg párás szemmel, gyengéden törölgetik a sírköveket. Itt aztán egy teremtett lelket nem látni a temetőben se vasárnap, se máskor.

Nem mondom, hogy engem ez különösebben meglep, mert lássuk be, azért olyan temető se sok van ezen a környéken, ahol a sírok nagy része gyereksír.

Emlékszem, pár éve apám azt találta mondani, ha őt ebbe az elátkozott földbe temetjük el, életünk végéig visszajár majd kísérteni, és egy perc nyugtunk se lesz tőle, úgyhogy a testét dobjuk inkább a folyóba. Micsoda ötlet?! Végül szerencséje lett, nemigen maradt mit temetni, azt akkor ott temettük el, ahol a baleset történt, a tengertől nem messze.  Apám legalább boldog, én meg nem bánom.

- Istenverte egy környék ez, kislányom -, mondta mindig nagyanyám, amikor a sírokról kérdeztem. - Jobban teszed, ha minél előbb elmész innen. Minél előbb. Már az is csoda, hogy te megmaradtál. Ha apád azon a télen nem visz el magával, ha nem lop ki innen a kabátja alatt, te se éred meg a mai napot.

- Hagyja már ezeket az ostobaságokat, mama. Nem azért vitt el magával, hanem mert anyám minden este részeg volt.

- Mit tudsz te anyádról? Mit tudsz te arról, miért ivott?

- Hát nem tudok semmit, az igaz. Mert senki nem mond nekem semmit.

- Akkor én annyit mondok, anyádnak volt oka inni. Mindegy. Hagyjuk a halottakat. Meddig maradsz?

- Nem tudom. Szeretek itt. Jó a levegő.

Nagyanyám az ablakhoz lépett, egyik kezével letörölte a párát az üvegről és hosszan bámult ki a völgy felé, a korai szürkületbe. Hátra sem fordult, úgy mondta:

- Menj el.

- Tessék?

- Menj el, amíg meg nem jön a hó. Két hét múlva már késő lesz. Nem akarom, hogy itt szüld meg a gyereket.

Ami a gyerekek történetét illeti, nagyanyám makacs hallgatását soha nem sikerült megtörnöm, de azért nem mindenki volt ilyen hajthatatlan. A kocsmáros felesége például mindig szívesen mesélt.

- Tudod, hogy én később jöttem ide, és amikor a Pista elvett, akkor már nem volt itt gyerek, csak te. De beszélni azért beszéltek, na nem is a falubeliek, gondolhatod, azoknak mintha a szájára ült volna a halál angyala, énhozzám egy szót se szóltak soha, jöttek, ittak, hazamentek. Mondtam is a Pistának, ezek itt mind az ördöggel cimborálnak. El is akartam innen menni, megkérdezhetsz bárkit, a hideg is kivert tőlük, ezektől a fekete férfiaktól, ezeknek még a nézésük is fekete volt. Nagyapádé legfőképp, már ne is haragudj, de hát megátalkodott egy ember volt, még akkor se szólt egy szót se, egy felet se, mikor téged visszahozott az apád.

Na de a nem idevalósiak, azok azért beszéltek ezt-azt. Utazók jártak erre akkoriban, földmérők is, meg egyik évben két rendőr. Pont a gyerekek miatt jöttek, kérdezősködtek, de hiába. Esténként beültek ide melegedni. Mindent nem mondtak el, de ...

- Mondd már.

- Jó, de ne mondjad senkinek, hogy tőlem van. Azt mesélték, hogy abban az évben, amikor te is születtél, korán jött a tél, elvágta a falut a hó a világtól. A völgyből akkor se kimenni, se ide bejönni nem tudott senki. Csak esett és esett hetekig, de annyi esett minden éjjel, hogy még a disznók is megfulladtak mind az ólakban, nem győzték a férfiak a lapátolást. Átkozott, kíméletlen egy tél volt. A kamrák meg csak ürültek, amúgy is sovány volt a termés, rontás volt a búzán azon a nyáron, feketedett a krumpli, zsizsik lepte meg a babot. Január végére olyan éhínség volt itt, hogy olyat még a háború alatt sem látott senki. Az anyák teje meg mind elapadt, a csecsemők és a gyerekek éjszakákon át ordítottak tehetetlenül, az anyák meg mellettük.

Aztán egyik reggel állítólag egyszerre hallgatott el mind, és akkor végre csend lett a faluban.  Úgy mondták az orvosnak később, megfagytak a kicsik egytől egyig azon a kegyetlen hajnalon, már csak a sírokat mutatták neki márciusban, hóolvadás után.

A rendőrök ki akarták ásatni a testeket, de nem engedték a szülők, odaálltak a férfiak mind kaszával a temető kapuja elé. Én nem tudom, nem is dolgom, de sokan mondják a szomszéd faluból, hogy nincs azokban a koporsókban semmi, és soha nem is volt. Megette a kicsinyeket mind a tél.

Téged is megevett volna, ha apád ki nem lop innen december elején. Istenem, majd megfagyott mire eljutott az útig, és hogy te hogy maradtál életben, azt senki sem tudja, tán még apád se. Csoda volt az.

- Köszönöm, innentől már tudom. 

Innentől már én is tudom. Apám két évre rá nyáron jött csak vissza, aratáskor. Besétált a faluba, karján velem, kicsi voltam, szőke és kövér.  És akkor csend lett, olyan csend lett kislányom, hogy még a légy se mozdult, még a déli harang is megállt kondulás közben. Letett a templom elé a lépcsőre, rágyújtott, és azt mondta, hangosan, érthetően, hogy még a falu végin is hallották ám kislányom, hogy hozzám ne merjen nyúlni senki.

Anyám még azelőtt felkötötte magát a pajtában, hogy apám a ház küszöbére lépett volna.

Így nőttem fel, egyedüli gyereknek egy egész faluban, és bár öt éve elköltöztem, örülök, hogy most visszajöttem. Szeretek itt lenni, szeretem a völgyben ősszel megülő füst szagát, szeretem tavasszal a folyópartot, nyáron a pipacsokat, meg a bodza illatát. Vasárnaponként kimegyek a temetőbe, egyedül vagyok, nincs ott rajtam kívül senki. Végigsimítom a köveket mind; ajándékba kapott életem örök zálogait.

(Hangos verzió Németh Krisztától: KATT)